Berki Krisztiánnak hétköznaponként két edzése van, leszámítva a szerda délutánt, amikor pihenhet. Pontosabban pihenhetett, mert lassan egy éve már, hogy ilyenkor gyógytornára jár. Telefonon beszélgetünk, mert minden perce ki van számítva, hiszen egy ötéves kislány apukája is. Amíg viszont átautózik a tornacsarnokból a gyógytornászhoz, bőven lesz időnk csevegni.
– Már autóban ül. Köztudott, hogy szeret vezetni és szereti a sebességet, de gondolom, ez a makacs sérülés, amely már két éve gyötri, az autóvezetésben is akadályozta.
– Valóban, a sérülésem már a civil életemre is kihatott, a kislányomnak nem tudtam levenni a polcról a kakaót. Egy ötéves gyerekről beszélünk, aki még igényli, hogy a szülei játsszanak vele és dobálják a magasba. Ezeket mind hanyagolnom kellett az elmúlt időszakban. Ezt borzasztó volt megélni. Ahhoz, hogy a tornában fáj valami, már hozzászoktam az évek alatt, de hogy nem tudok aludni, nem tudom kipihenni magam, és az otthoni tevékenységeimet sem vagyok képes végrehajtani… ezek nehéz idők voltak.
– Legutóbb két esztendeje, a kolozsvári Európa-bajnokságon láthatta a közönség. Akkor csak azért lett második, mert egy másodperccel később lépett a lóhoz, s három tized levonással sújtották, amúgy aranyérmes lett volna. Azóta háromszor is megműtötték. Miért volt szükség ennyi beavatkozásra?
– 2017 szeptemberében volt az első operációm, de azt követően egy csavar elmozdult a vállamban, nem tudtam kilencven fok fölé emelni a kezemet. Ez kétségbeejtő volt. Az orvosom praktizálása alatt ez volt a második ilyen eset. A baj nem pusztán a csavar elmozdulása volt, hanem az is, hogy elkezdtük terhelni, mert jónak éreztem. Aztán egyik pillanatról a másikra megint jött egy elég erős, gyulladásos fájdalom. Amikor tavaly márciusban kiszedték a csavart és kitisztították a vállam, lehetett látni, hogy a porcfelszín elég komolyan sérült. Sajnos ez nem akart magától helyrejönni, ezért volt szükség a harmadik műtétre, amelyre a múlt év októberében, Manchesterben került sor.
– Milyen most a válla?
– Addig fogok tornázni, amíg bírom, és megmarad a lelkesedésem, a kitartásom. Lekopogom: az elmúlt három hét eléggé biztató, mert vissza tudtam hozni az összes elememet lólengésben, hosszabb fogásokat tudok csinálni. Az idén lesz harminc éve, hogy tornázom, úgyhogy elkerülhetetlen, benne van a pakliban, hogy kopás van a vállamban. De az elmúlt egy hónap arra ad okot, hogy sokkal bizakodóbb legyek, mint a rehabilitáció alatt bármikor.
– Négyévesen az udvaron tornázott, úgy fedezte fel egy edző. Ha kijut a tokiói olimpiára, már a harminchatodikat tapossa. Mi az, ami még mindig hajtja előre? Egyszer sem fordult meg a fejében, hogy befejezi a tornát?
– Az első műtét után volt egy elég komoly, egyéves hullámvölgy, amikor próbáltam látni a fényt az alagút végén, de csak a sötétben tapogatóztam. A családom, a feleségem, a kislányom, az edzőm, Kovács István és a körülöttem lévő emberek – akik szeretnek és folyamatosan biztatnak – tartották bennem a lelket. Nyilván legbelül én is mindig azt mondtam: muszáj tovább csinálnom, megpróbálnom, mert ha most feladom, később nem tudok nyugodtan a tükörbe nézni. Most azt mondhatom – ha lehet ilyet –, hogy már a falon is túlmentem, mert tényleg az utolsó műtétbe is belevágtunk. Annyian tették fel már azt a kérdést, hogy miért nyúzom magam még mindig! Azt szoktam erre mondani: pontosan emiatt, mert mindenki ezt kérdezi, és mert tudom, hogy nagyon sokan számítanak még rám, ami a legnagyobb motivációt adja az életben és a tornában.
– Szombaton utazik a magyar csapat az Európa-bajnokságra. Ön nélkül…
– Ez nagyon korai lett volna még. Ha úgy haladtunk volna a felkészüléssel, ahogy elterveztük, és nem lett volna az utolsó beavatkozás, akkor már az Európa-bajnokságon láthatott volna a közönség, de így sajnos az Eb-t még ki kell hagynom. A lényeg egyébként is az, hogy az októberi világbajnokságon ott legyek, és kvótát szerezzek a tokiói olimpiára. Nyilván sokkal könnyebb most a kvalifikáció, mint bármikor, hiszen ott lesz a világkupa-sorozat is, ahol szintén kvótát lehet szerezni, de ettől függetlenül oda kell figyelnünk és össze kell szednünk magunkat. Nem lehet félvállról venni a kvalifikációt csak azért, mert most egyszerűbb.
– Ha tünetmentes lesz, akkor mekkora lesz az esélye kijutni Tokióba?
– Az egészségügyi állapotomon túl szintén megnyugtató, hogy az elmúlt két évben nem szaladt el a világ. Azokkal a pontszámokkal, amelyeket utoljára elértem, még mindig ott tudok lenni a dobogón, és kvótát tudunk szerezni. Ha megcsinálom a gyakorlatomat, márpedig meg fogom, akkor nincs semmi probléma, és utána már csak Tokióra kell koncentrálni.
– 2012-ben olimpiai bajnok lett, de sem előtte, sem utána nem szerepelt ötkarikás játékokon. Mennyire hiányzik az olimpia légköre?
– A magyar közönség magyar sport iránti szeretete sokkal többet ér bárminél, semmi sem tudja külföldön felülmúlni. Nyilván az olimpia miliője, hogy ott lehetek a világ legjobb sportolói között egy kis nemzet képviselőjeként, óriási dolog. De nekem London után is az esett a legjobban, ahogy a hazai szurkolók fogadtak a repülőtéren, majd köszöntöttek a régi Puskás Ferenc Stadionban. Ezek felejthetetlen élmények, a mai napig táplálkozom belőlük, és sosem múlnak el.
– Mennyire foglalkoztatja, hogy ez az utolsó lehetősége?
– Tudom azt, hogy egy következő olimpiai ciklust nem biztos, hogy végig tudnék csinálni, de nem arra koncentrálok, hogy ez az utolsó lehetőségem. Nem utolsó lehetőségként fogom fel, hanem egy újabb ajándékként az élettől, hiszen London után is mondhattam volna azt, hogy köszönöm szépen, tornászként mindent megnyertem, amit lehetett, miért hajtsak tovább. Én nagyon szeretem azt, amit csinálok, és ha jó a vállam, akkor mindennap élvezem az edzéseket.
– 2016-ban egy elemet neveztek el önről, méghozzá a kápán végrehajtott orsót Thomas-körrel kombinálva. Ezt is láthatjuk majd?
– Az elsődleges célom, hogy a vállam kibírja a terhelést. Ha nagyon jól haladunk és a vállam is úgy akarja, akkor akár még a Berki-elem is benne lehet a gyakorlatomban. Sőt, azon leszek, hogy benne legyen, hiszen amióta a nevemet viseli, azóta nem mutattam be versenyen, úgyhogy épp itt az ideje újra odatenni magamat. Ennyiből jó a mai internetes világ, hogy viszontlátom más versenyzőktől, edzésen próbálkozva az elememet. Mosolyt csal az arcomra, jó érzéssel tölt el, ha arra gondolok, hogy ha valaki húsz év múlva végrehajtja egy versenyen, akkor azt mondják majd be: Berki. Ha valami maradandó, akkor ez mindenféleképpen az.
– A kislánya születése után úgy nyilatkozott: teljesen megváltozott. Mi már régóta ismerjük egymást; tizenöt éve többször találkoztunk a Varsó utcában, ahol laktam, ön pedig oda járt fodrászhoz. Én már akkor is egy nyugodt, megfontolt embernek ismertem meg. Mi változott meg akkor?
– Biztos, hogy érzékenyebb lettem lányos apukaként, képes vagyok néha egy reklámon is sírni. A gyerek születésével az értékrendem, a fontossági sorrendem változott meg. Régen a mozizás, a haverokkal való időtöltés volt a fontosabb. Most már azt mondom, hogy azt a kevés időt, ami van nekünk családi szinten, ténylegesen próbáljuk meg együtt tölteni. Most ötéves Lia, és már látom, hogy egyik pillanatról a másikra eljön az az idő, amikor elköltözik, úgyhogy addig próbálunk minél többet együtt lenni. Az ember mindig többet akar a gyerekének, s nem akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedjen, mert a gyerekkor nagyon sok mindent meghatároz a jövő szempontjából.
– Már Lia is tornázik. Hogy megy neki?
– Rá kellett picit koppintanom az orrára, mert az elmúlt időszakban nem volt kedve, én meg gyenge szülő voltam. Viszont mindenkinek dicsekszik, hogy tornázik, s hogy tud szaltózni – utóbbi persze még nem igaz. Tegnap mondtam is neki, hogy ne hencegj már ennyire, mert két hete nem voltál edzésen. De most visszatérünk a rendes kerékvágásba, és heti kétszer viszem edzésre. Nehezen megyünk le, de ha ott van, alig akarja abbahagyni, szereti, és nekem ez tök jó érzés.
– Mik a tervei a tornát követő időszakra? Gondolt már a sport utáni életre?
– 2015-ben elkezdtem az Eszterházy Károly Főiskolán a testnevelő tanári szakot, de elhanyagoltam a tanulmányaimat, és abba kellett hagynom a sűrű versenyidőszak miatt. Ám azóta benőtt a fejem lágya, és sok noszogatást is kaptam mind az edzőmtől, mind Magyar Zoltán elnök úrtól, hogy ne hanyagoljam el a tanulást, mert a magyar tornasportnak szüksége lesz rám. Ha minden jól megy, ősszel államvizsgázom sportszervező szakon, utána pedig elkezdem a sportközgazdászképzést is.
„EZT A LEHETŐSÉGET A MAGYAR TORNA NEM HAGYHATJA KI”
„Ha bennem negyedannyi akarat és belső motiváció lett volna, mint Krisztiánban, akkor én még két olimpiát végigcsináltam volna. Nagyon nagy fájdalmakon ment keresztül, de hihetetlenül akarja a sikert” – nyilatkozta a Figyelőnek Magyar Zoltán, a lólengés kétszeres olimpiai bajnoka, a Magyar Torna Szövetség elnöke, aki a későbbiekben szívesen venné, ha Krisztián a hazai tornasportért dolgozna. „Aki megjárta a csúcsot, annak vannak elképzelései az odavezető útról. Én mindig mondtam neki, hogy végezze el a főiskolát. Neki van esélye, hogy akár sportvezető legyen. Mindenben segítem, mert a magyar tornasportnak szüksége van egy ilyen emberre. Amilyen reális gyerek, mérlegelni fogja, hogy neki ez az útja. Vagy edzői úton megy tovább, vagy egész másikon, de ezt a lehetőséget a magyar torna nem hagyhatja ki.”
MINDENT MEGNYERT, AMIT LEHETETT
Berki Krisztián az Újpesti TE sportolója. 2012-ben Londonban olimpiai aranyérmes lett lólengésben, háromszoros világ- és hatszoros Európa-bajnok tornásznak mondhatja magát. 2016-ban elemet neveztek el róla, így Magyar Zoltán és Sivadó János után ő a harmadik magyar tornász, akinek a nevét elem viseli. 2012 óta házas: az egykori tekvandóversenyzővel, Gál Máriával kötötte össze az életét. Egy lányuk született, Lia (5). Berki Krisztián Budapest díszpolgára, Junior Prima díjas, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének a tulajdonosa.
