„Ez az, amit soha, de soha nem tudtam volna elképzelni! Soha nem is mertem elképzelni! 1982 körül voltam először jégkorongmérkőzésen, havas esőben, a Kisstadionban, a betonpriccsen.”
Nem lennénk meglepődve, ha a magyar jégkorongrajongók egy része fejből tudná idézni a könnyeivel küszködő Máté Pál közvetítésének csúcspontjait a 2008-as, szapporói világbajnokságról. Hihetetlen volt, de igaz – mialatt a magyar nemzeti csapat 2018-ban harcol a divízió I/A-s vb-n, visszaemlékezések sora idézi fel a szapporói hokicsoda napjait. Most, tíz évvel később érdemes számot vetni azzal is, hogy a magyar jégkorong mit tudott ráépíteni erre a varázslatra.
MINDEN LOGIKÁNAK ELLENTMONDVA
A 2008-as feljutásra tényleg nehéz lenne más szót találni a csodán kívül. Pedig a sportban nagyon ritkán van ilyen. Ugyan a meglepetés a sport egyik mozgatórugója, de minden logikának ellentmondó eredmények elvétve születnek. Mint amikor az egyébként elsősorban hódeszkásként ismert Ester Ledecká alpesi síben nyer olimpiát, és hosszú percekig leesett állal bámulja az eredményjelzőt, mert azt hiszi, elromlott az óra. Mint amikor Steven Bradbury ausztrál rövid pályás gyorskorcsolyázó úgy lesz olimpiai aranyérmes, hogy előbb az elődöntőben, aztán a döntőben mindenki bukik előtte. Na szóval, valahol az ilyen események sorába illeszkedik a szapporói csoda. Logikának és erőviszonyoknak fityiszt mutató, egyszeri eset. Már csak azért is, mert szinte teljes nihilből jutott el szűk két évtized alatt idáig a magyar jégkorong – hogy aztán 2015-ben az újabb, krakkói feljutás már ne varázslat, hanem „csak” rendkívüli bravúr legyen.
Lapozzunk vissza 1990-re! Magyarország a Budapest Sportcsarnokban rendezhetett C csoportos világbajnokságot, és a 7. helyen végzett – ez azt jelentette, hogy akkor csak Belgium, Dél-Korea, Nagy-Britannia, Ausztrália és Spanyolország csapatát rangsorolták alacsonyabban a mieinknél.
„A magyar hoki sanyarú jelenének okait az elmúlt évtizedekben kell keresni” – kesergett a korabeli Nemzeti Sport, rámutatva az infrastrukturális elmaradottságból eredő hátrányokra és az „őskori” körülményekre. A sportágnak volt egyfajta vadromantikája, de a jövő visszafogottan fogalmazva is komornak látszott.
A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása ráadásul „robbanást” idézett elő a jégkorongban: remek hokikultúrájú utódállamok sorának kellett alulról újrakezdenie, hogy a felfelé vezető úton pofozógépként használják a „régi” C csoportos csapatokat, így a mieinket is. A kilencvenes évek nagy része ezzel a küszködéssel telt el, hogy aztán 1998-ban, hazai pályán végre összejöjjön a feljutás a B csoportba, majd egy kiesés után ismét – a kétezres évek pedig már egy új történetet hoztak. Az elmúlt tizennyolc évben Magyarország kétszer került a legjobbakat tömörítő A csoportba, egyszer sem vesztette el második vonalbeli tagságát, és közben kialakított egy olyan sportági kultúrát, amely másoknak is például szolgálhat.
ILLÚZIÓK HELYETT MUNKA
A (szinte) semmiből azért jó építkezni, mert senkit sem bódít el az egykori nagyság illúziója. Amikor a kilencvenes években az olyan fanatikus szakemberek, mint az edzőként kulcsszerepet játszó Kercsó Árpád vagy a klubvezetőként alkotó id. Ocskay Gábor felügyelete mellett elkezdte magát kinőni a magyar aranygeneráció, a hazai jégkorong már rég leszámolt a délibábok kergetésével. Miért is ne tette volna? Olimpián legutóbb 1964-ben szerepelt a csapat, elit-világbajnokságon pedig fél évvel a második világháború kirobbanása előtt aratta utolsó győzelmét. Illúzió nem volt, megfeszített munka és tanulni akarás igen, ráadásul a szövetség akár a felnőttek kárára is hajlandó volt az utánpótlásba irányítani a forrásokat. A szapporói feljutás még így is egy olyan válogatottat dicsért, amelynek a háttere jócskán elmaradt a közvetlen riválisokétól. A Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) évkönyvének a kimutatásai papírvékony háttérről – legyen szó a játékosok számáról vagy az infrastruktúráról – festenek képet, úgy is, hogy ekkor már minden területen előrelépett a magyar jégkorong. A vetélytársakhoz képest szinte minden mutatóban jelentős hátrányban volt a hazai hoki – a jégen elért eredményeket leszámítva.
„Az nyűgözött le a legjobban a magyarországi éveim alatt, hogy mennyire kevésből milyen sokat voltak képesek kihozni” – vélekedett a 2008-as vb-n szövetségi kapitányként vezénylő Pat Cortina.
Az IIHF statisztikái szerint 2011 és 2017 között az igazolt magyar játékosok száma két és félszeresére, az igazolt utánpótlás-játékosoké közel ilyen mértékben nőtt, duplaannyi fedett jégpályán gyakorolhatnak a hokisok – mondhatni, a Szapporó óta eltelt évtizedet arra használta fel a hazai jégkorong, hogy kiszélesítse bázisát, és a hátteret tekintve felzárkózzon az elit és a második vonal között „ingázó” válogatottakhoz. A sportágba beáramló forrásokat ésszel használják – a taoigénylések összegét illetően a jégkorong a többi látványsportág mögött van, ám igen hatékonyan hívja le a támogatásokat. Megmaradt a hoki egyik legnagyobb erősségének számító, elképesztő hangulatot teremtő szurkolótábor, valamint a családias légkör – egy nagy jégkorongtorna ünnepnek számít.
MERRE TOVÁBB?
Hogy aztán merre tovább, az nagy kérdés. A magyar élcsapatok az évek óta az osztrák EBEL-ben szereplő Fehérvár AV19 mintáját követve magasabb szintű külföldi ligák felé kacsingatnak, a hazai jégkorongnak alighanem egy nívós regionális, nemzetközi versenysorozat tenne a legjobbat – közben a magyar Erste Liga maga is már több ország csapatait tömörítő bajnokság. A papírvékony alapokra épített vár megállt és megerősödött, ám a szintlépés innen újabb nagy ugrást jelentene. A hatcsapatos divízió I/A mezőnye annyira kiegyenlített, hogy a -feljutásért és a kiesés ellen folytatott küzdelem egyaránt minden évben benne van a pakliban. Stabil A csoportos tagságot kialakítani legalább akkora bravúr lenne, mint amekkora az élvonalig tartó felemelkedés volt. A jégkorong elitjéhez a kétezres évek vége óta egy válogatott sem tudott úgy csatlakozni, hogy meg is ragadjon ott, ráadásul a divízió I/A csapatainak lefelé is mindig figyelniük kell: akár egy rossz formaidőzítés is elég a kieséshez. Persze húsz éve meg azt lett volna nagyon nehéz elképzelni, hogy 2018-ra a magyar jégkorong ott tart, hogy az elitbe tartozás gondolata egyáltalán megfogalmazódhat.
Borítófotó: Óriási siker. a magyar jégkorong-válogatott 3–2-re legyőzte olaszországot
