Két hétig tartó adrenalinbomba

Sport
A januári viadalon elért 20. helyezésével Szalay Balázs és navigátora, Bunkoczi László beállította eddigi legjobb eredményét az aktuálisan Peruban rendezett Dakar-ralin. 

A duót a hazatérés után a verseny izgalmai mellett a terepralizás hátteréről, az életükre gyakorolt hatásáról kérdeztük.

Az Opel Dakar Teamnek ez volt a 14. Dakarja, és beállította eddigi legjobb eredményét. Hogyan értékelendő a 20. hely?

Bunkoczi László: Körülbelül mintha nyertünk volna.
Szalay Balázs: Nagyon örülök ennek a helyezésnek. Erős bennünk a versenyzői szellem. Ha a verseny előtt felkínálták volna a 20. helyet, nem írtam volna alá, de olyan nehéz volt a terep, hogy a harmadik napon már a 30. helyezésre is boldogan rábólintottam volna. Sok nehézségünk volt, küzdöttünk, ástunk, voltak nagyon nehéz szakaszaink, amikor a túlélésért küzdöttünk, különösen, amikor elszállt a fékünk. De leküzdöttük ezeket, és elégedettek lehetünk az eredményünkkel.

B. L.: Amikor 2012-ben a 20. helyen végeztünk, akkor is éles volt a verseny, de azóta nagyon sokat erősödött a mezőny, nem mérhető ahhoz. Ez a pozíció a szememben tényleg győzelemmel ér fel. Tudom, hogy Magyarországon a sportban csak az első hely számít, de aki belelát a sportágba, látja, hogy milyen anyagi és technikai különbségek vannak. Az autósok között az indulók mintegy fele ért célba, mi privát csapatként jutottunk el oda, ráadásul a mezőny első felében. Rendkívül büszkék vagyunk a teamre. Napról napra úgy rakták össze a Grandland X-et, hogy mindig készen állt az aktuális szelektívre, és a magabiztosságuk erőt sugárzott számunkra az adott szakaszra.


A dűne mindenhol dűne. 300 ezer kilométer van Szalay Balázs és Bunkoczi László mögött

 – Balázs azt mondta, hogy tízes skálán kilences erősségű volt a verseny. A Dakar Dél-Amerikában is Dakar?

Sz. B.: A versenyhelyzeteket nem lehet modellezni. Minden nap új kihívásokat tartogat, s fizikailag és mentálisan egyaránt tökéletesen kimerít egy ilyen megmérettetés. A körülményekben van különbség Afrika és Dél-Amerika között. Peruban nem tapasztalható az az elmaradottság, amely Afrika egyes vidékein van, ám a verseny semmiben sem különbözik. Az Atacama-sivatagon ugyanolyan nehéz végigküzdeni magadat, mint a Szaharán. Hogy csak egy példát mondjak, ezen a versenyen is volt olyan, hogy öt percre meg kellett állni, mert a saját magam által felvert portól semmit sem láttam, és lehetetlenség volt tőle tájékozódni. Ez mindenhol próbatétel.

B. L.: A Dakar egy brand, a megmérettetés nehézsége pedig attól függ, melyik országban rendezik. A dűne mindenhol dűne. Viszont összesen már több mint háromszázezer versenykilométer van mögöttünk. A terepraliban nyilván benne van a szerencsefaktor, de ezek az évek olyan tapasztalatot, tudást jelentenek, hogy mi már ritkán hivatkozhatunk balszerencsére. Ha nem sikerül egy verseny, akkor el kell ismernünk a hibáinkat is, és feltennünk a kezünket, hogy ezt én szúrtam el.

 – László, az idei versenynek volt egy különösen ijesztő pillanata, amikor épp az Opel mellett ástál, és egy brazil pilóta meglökött az autójával. Ezt hogyan élted meg?

B. L.: Először természetesen megijedtem. Tudni kell, hogy korábban két gerinccsigolyám eltört, műtötték, így fájt is az ütközés. De összességében mégis inkább szomorú voltam, tudniillik a fiatal srác egyszerűen továbbhajtott. Később azt mondta, hogy nem akart beragadni a homokba. Ez a sportszerűtlenség nagyon messze van a Dakar szellemiségétől, amelyben mi szocializálódtunk.

Sz. B.: Ez a sport nem arról szól, hogy otthagyjuk a másikat a bajban. Ásnia kell? És akkor mi van?

 – Tizenöt éve versenyeznek már együtt, egy különleges, bizalmi kapcsolatban. Lassan hosszabb ez, mint egy házasság…

B. L.: Igazából most jövök rá, hogy nekem Balázs a leghosszabb kapcsolatom. (nevet)  Az idén még talpmasszázst is kapott tőlem.

Sz. B.: Van feleségem. Messze van még ez attól…

B. L.: A viccet félretéve, maximum öt ember van, aki mellé ilyen versenykörülmények között beülnék az autóba. És a többiek Peterhansel-szintűek. Ez talán mindent elmond. Ennyi év után már jól ismerem Balázst, és megnyugtató, hogy tisztában van a korlátainkkal, kiszámíthatóan cselekszik az autóban. Folyamatosan feszegetjük a határokat, de ezt nem eszement módon tesszük.

Sz. B.: Laci rengeteget fejlődött, amióta együtt vagyunk, gyorsan felnőtt a versenyzésemhez, illetve – nyilván egymás hatására – mindketten javultunk. Voltam másokkal, profi navigátorokkal is, amikor a gerincműtétje miatt kiesett, ám nem véletlen, hogy miután felépült, visszatértem hozzá, és újra együtt versenyzünk. Jól megértjük egymást, és azt hiszem, jó egyensúly alakult ki közöttünk.

 – Miként lehet visszazökkenni egy ilyen erőpróba után a hétköznapi életbe?

B. L.: Van már tapasztalat, fizikailag nem tart sokáig a regeneráció. Én ugyanakkor érzem magamon, hogy a mentális visszazökkenés időbe telik. Ez eltart pár hétig, de elsősorban a pozitívumait emelném ki, a stresszhelyzetek kezelését. Az ember megtanulja megbecsülni az életét, a körülményeit, átértékeli az itthoni problémákat. Egy hagyományos raliverseny kisebb flasheket ad, ám a Dakar 14-15 napos adrenalinbomba.

Sz. B.: Én gyorsan visszaállok, sőt leginkább az a feltűnő, hogy miként pörgök egy-egy verseny után. A feleségem szokta mondani ilyenkor, hogy elképesztő, mennyire tele vagyok kreatív energiákkal. Millió ötlettel jövök ilyenkor, amelyeket meg akarok valósítani.

 – Mi a háttérben húzódó motiváció? Mi az, ami ennyire vonzó a Dakarban?

Sz. B.: Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Benne van az új megismerése, a kihívás, de leginkább az elme felfrissítése, vagy talán szerencsésebb azt mondani: a megtisztítása. Érdekes, hogy miközben a versenyzés tökéletesen kimerít fizikailag és mentálisan, ezt követően hatalmas energiákat szabadít fel a hétköznapi életben. Az autóversenyzés közben nem tudsz gondolkodni. Ez több mint fizikai kimerülés, tudom, mert futottam korábban például maratonit is, de itt többről van szó. Állandó koncentráció. Nem kapcsolhatsz ki, mert másodpercenként kell döntéseket hoznod, és ha hibázol, abban a pillanatban adott a baj. Nem tudom, felfogható-e hétköznapi ember számára, ám ez a fajta versenyzés úgy kapcsol ki, ahogy semmi más. Nincs lehetőséged másra, csak arra fókuszálni, hogy mi jöhet a következő másodpercben.

B. L.: Emellett a Dakar közösséget is ad. Érezzük, hogy mi ehhez tartozunk. És itt fontos, hogy nemcsak magunkról beszélek, hanem az egész csapatról, amely velünk küzdött nap mint nap. Olykor mondják azt is, hogy a Dakar kalandos, azt azonban vegyük figyelembe, hogy 180 kilométer per órával száguldozunk. Azért ez mégsem egy felhőtlen kaland, sok-sok veszéllyel teli kockázat. Mégis nagyon sokat köszönhetek az autóversenyzésnek. Számos tájat, országot ismerhettem meg általa, rengeteget láthattam a világból, és szerencsés vagyok, mert nagyszerű embereket ismerhettem meg, és az újságírókon keresztül például még népszerűsíthetem is ezt. Ezeket megélni izgalmas, egyben megtisztelő.