– Szeptember végén sikeresen tért vissza az erdélyi magyar Manaszlu-expedícióról. Visszatekintve hogyan értékeli ezt a kalandot?
– Elég rövid, de nagyon jó és eredményes volt. Az időjárás is kedvezett, mindenben szerencsém volt, minden rendben ment.
– A mostani mászásban mi volt a legnagyobb kihívás? A hideg vagy a magány?
– Egy expedíció során nem magányos az ember, hiszen nagyon sokan vannak a hegyen, az alaptáborban, úgyhogy sosincs egyedül senki. Az útra egyedül mentem, de rengeteg más mászóval találkoztam menet közben. A nehézséget igazából az egész hosszú folyamat jelenti, ott lenni az alaptáborban, a magasság. Emellett ilyenkor könnyebb elfáradni, és mire megszokja a szervezet a magasságot, sokkal kimerültebb az ember. Volt, hogy napokig esett az eső és a hó, akkor az alaptáborban kellett várni, hogy jobb idő legyen. Ez a várakozás, a készenlét az, ami fárasztó. Hogy várni kell arra, hogy létrejöjjenek a körülmények a csúcstámadáshoz. Amikor minden feltétel adott, akkor kell megpróbálni, és nagy erőfeszítés kell hozzá. Ekkor gondot jelenthet a hideg vagy éppen a meleg, a fáradtság, a technikai nehézségek, a veszélyek. Nem tudnék egy dolgot kiemelni, az egész procedúra az, ami fárasztó és kihívást jelent.
– Úgy hallottam, elaludt az egyik táborban, ezért nem tudott továbbmenni.
– Aki ezt mesélte önnek, túlzott. Valóban, az egyik táborban egy nappal tovább maradtam, de azért, mert már az előző napon sem voltam benne biztos, hogy másnap vagy később akarok-e továbbmenni. Felkeltem hajnalban, de nagyon fújt a szél, és azt gondoltam, maradok még egy napot. Ennek a döntésnek viszont volt egy olyan kockázata, hogy akkor is lehetett volna ugyanolyan, vagy akár még rosszabb az időjárás. De végül bebizonyosodott, hogy jól határoztam, mert másnap sokkal kevésbé fújt a szél, jobb idő volt. Persze ilyenkor célszerű, hogy minél hamarabb felérjen valaki a csúcsra, mert minél többet időz egy-egy magasságban, annál inkább kifárad, de plusz-mínusz egy nap nem számít.
– Tudatosan indul mindig serpa és oxigénpalack nélkül?
– Oxigénnel és serpával sokkal könnyebb, úgy bárki megmászhatja a hegyet. Ez ugyanolyan segítség, mintha egy erőnléti versenyen doppingolnánk. Szerintem a kihívás, vagy máshogy fogalmazva, a hegymászás lényege az, hogy a hegyet a saját környezetében mászd meg, és ne próbáld trükkökkel megkönnyíteni a feljutást a csúcsra. Persze ha valaki könnyítve megy fel, azzal sincs semmi gond, de én abban nem látok kihívást.
– Akkor mit visz magával a zsebében?
– Zászlókat, mert szerintem ezzel példát mutathatok. Egy ilyen esetben, amikor valami nagy médiafigyelmet kap, fontos példát mutatni. Főleg a határon túli magyaroknak, hogy megmaradjunk magyarnak a Kárpát-medencében. Én magyar állampolgárként mászom, ezért magyar zászlót viszek magammal, amelynek a közepén „Nagyvárad” felirat van. Ami a nagyváradi magyar kisebbséget szimbolizálja. Ez egy példa szeretne lenni, hogy a Kárpát-medencei, főleg a határon túli magyarság legyen büszke a gyökereire, és amennyire lehet, ne asszimilálódjon, hanem minél inkább tartsa meg a magyar öntudatát. Ilyen szempontból nagyon sok pozitív visszaigazolást is kaptam, az embereknek ez tetszett, ezt értékelik. Úgyhogy mindenki azt visz fel, amit a magáénak érez. Ezenfelül a partiumi zászlót is magammal vittem, amely egy regionális szimbólum, s az anyaország és Erdély között lévő magyarokat jelképezi, hogy velem vannak.
– Ha már a szimbólumoknál tartunk: a hegymászás mindenhol a küzdelmet jelképezi. Viszont ön még ebbe is beleviszi a saját üzeneteit.
– Igen, hiszen én is közülük való vagyok, és részben azt próbálom bizonyítani, hogy bármilyen hegyet, bármilyen nehézséget az életben le lehet győzni, csak akarni kell. De ez nemcsak a határon túli magyarságra, hanem 15 millió magyarra vonatkozik.
– A hegymászás fölfelé vagy lefelé nehezebb?
– Mindkettő nehéz, hiszen amikor felmegy az ember a csúcsra, akkor mindent belead, és ezzel nagyrészt felőrli az ereje teljét. De nem szabad elfeledkezni arról, hogy az csak az út fele. A balesetek nagy része lefelé történik. Olyankor már igen fáradt a hegymászó, úgyhogy nagyon figyelni kell, hogy ne hibázzon, ne essen bele egy gleccserszakadékba vagy bármi egyébbe. Tehát mindkettő nehéz.
A csúcson. A hegymászó zsebében mindig ott a magyar zászló
– Családos emberként nem tart a veszélytől?
– Nem, hiszen erre fel lehet készülni. Egy expedíció sokkal előbb kezdődik, mint hogy az ember kimegy a helyszínre. Egy hosszú fizikai, pszichikai tréning előzi meg, ez a titok nyitja. Minél jobban felkészült valaki, annál kisebb az esélye, hogy baleset éri. És a másik fontos szabály: csak annyit kockáztass, amennyit illik. De annál többet ne!
– Miként lehet felmérni, hogy hol a rizikó határa?
– Sok expedíció után már van annyi tapasztalat, hogy az ember érzi, kockáztathat-e vagy sem. Ez nem orosz rulett, minimálisra kell redukálni a kockázatot. Csak amikor jó körülmények vannak, erősnek érezzük magunkat és minden rendben van, akkor szabad nekivágni.
– Mi a következő megmászandó csúcs, elérendő cél?
– Vannak álmok, vannak célok, de nem biztos, hogy el tudok menni. Hiszen nem ebből élek. Ám attól még hegymászó valaki, hogy nem megy expedícióra. Hiszen a Kárpát-medencében túrázni még lehet. Egyelőre nincs konkrét terv egy újabb hosszú útra.
– A világ nyolcadik legmagasabb hegyét a negyedik magyarként mászta meg. Célja, hogy valamelyik csúcson ön legyen az első?
– Ha nem is elsőként, de van egy hegycsúcs, amelyet egyszer szeretnék megmászni, ha lesz rá lehetőségem. Ez a K2. És mivel ezen még nem járt magyar, ha sikerülne, e tekintetben én lennék az első. De a K2-re már önmagáért érdemes lenne feljutni. Hiszen az a legszebb, legnehezebb, legmagasabb a Mount Everest után. A K2-ben minden benne van, amiért az emberek beleszeretnek a hegymászásba.
NÉVJEGY
1982-ben, Belényesen született
A Kolozsvári Műszaki Egyetemen diplomázott, 2007-ben
Jelenleg Nagyváradon, építészmérnökként dolgozik
Nős, egy gyermek édesapja
Hobbi: hegymászás
