Egymás mellett áll Fudzsimoto Sun, Alekszej Nyemov, Alicia Sacramone és Oksana Chusovitina. A japán férficsapatot 1976-ban törött térddel (!) olimpiai bajnoki címhez segítő Fudzsimoto a korelnök, de utána már Chusovitina következik. Júniusban tölti be a negyvenkettőt, egy kicsit idősebb, mint Nyemov, csak míg utóbbi már 13 éve visszavonult, Chusovitina nagyon is aktív. Sosem volt még ilyen – 2017-ig kizárólag már visszavonult versenyzőket iktattak be a tornasport Hírességek Csarnokába, melynek három magyar tagja van Keleti Ágnes, Magyar Zoltán és Ónodi Henrietta személyében.
„Úgy látom, ezt a díjat olyan tornászok kapják meg, akik már visszavonultak. Na, én nem ilyen vagyok, ti pedig már nem lesztek életben, amikor én visszavonulok. Várjatok csak” – tréfált a ceremónián. Hogy miért ilyen különleges Oksana Chusovitina, egyben miért sportága messze legnagyobb tiszteletben álló személyisége? Azt könnyen megérthetjük, ha végignézünk a pályafutásán.
A versenyzés az életet jelenti
Volt szovjet. Versenyzett az Egyesített Csapat és a Független Államok Közössége színeiben a Szovjetunió felbomlása után. Ezt követően szülőhazáját képviselte Üzbegisztán zászlaja alatt. Aztán németté lett. Majd ismét üzbéggé. Közben nyert egy olimpiát, három világbajnokságot és egy Európa-bajnokságot. Részt vett hét olimpián, elneveztek róla öt elemet (már egy is óriási dicsőség lenne), közben tudásával megmentette fia életét. Kezdjük ezen a ponton, mert ez a legnagyobb dolog, amit Oksana Chusovitina valaha elért. A tornásznő 1994-ben ismerkedett meg a szintén olimpikon birkózó Bakhodir Kurbanovval. 1997-ben összeházasodtak, 1999-ben pedig megszületett fiuk, Alisher. A kisfiút három évvel később akut limfoid leukémiával (ALL) diagnosztizálták. A betegséget a legjobban gyógyítható daganatok közé sorolják, ám a speciális onkológiai kezelés elengedhetetlen. Üzbegisztánban nem volt ilyen, ráadásul a posztszovjet káosz eredményeként a család még egészségbiztosítással sem rendelkezett. A torna ettől kezdve élet-halál kérdése lett Chusovitina számára. Ahogy ő maga is kimondta: ha nem versenyez, akkor a fia meghal. A német válogatott két edzője felajánlotta: elintézi, hogy a kisfiú – tulajdonképpen hitelre, hiszen a szülők nem tudták volna ezt megfizetni – megkaphassa a létfontosságú első kezeléseket Kölnben. A család Németországba költözött, közben világszerte gyűjtés indult a tornászközösségben Alisher gyógyíttatására. Mivel ez sem lett volna elég, Chusovitinának versenyezni és versenyezni kellett, mindenhol, minél többet, s nyernie, mert a pénzdíjakból és az általa tartott mesterkurzusokból gyűlt össze a kezelésekre kellő összeg. Egy világbajnoki címért 3000 euró járt. A pénz tényleg az életet jelentette. Pár évvel – és mintegy 150 000 euróval – később Chusovitina megkapta élete legfontosabb telefonhívását a kölni egyetemi klinikáról. Alisher tünetmentes, meggyógyult. „Soha nem kaptam még olyan jó hírt. Az érmeim, az eredményeim semmit sem jelentenek ehhez képest – egészséges a gyerekem!” – emlékezett vissza. „A tornászközösség segített, hogy kezelést kapjon és meggyógyuljon – ezért anyaként örökké hálás leszek. A fiamból nem lesz tornász, mert tériszonyos, de nagyon szeret kosárlabdázni, és hisz abban, hogy eljut az NBA-be. Kicsit alacsony ehhez. Olyan, mint én. De nem akarom széttépni az álmait” – hozta szóba fiát beiktatási beszédében.
Chusovitina hálából felvette a német állampolgárságot – Európa-bajnokságot, olimpiai és világbajnoki ezüstérmet nyert új otthonának –, majd a 2012-es ötkarikás játékok után kérte: méltányosságból „engedjék haza”, hadd versenyezhessen ismét Üzbegisztán zászlaja alatt. A németek természetesen igent mondtak.
Olimpiai hős
Rio de Janeiróban miniünnepség szakította meg a verseny normális menetét: kiszólították az Olimpiai Aréna küzdőterére Oksana Chusovitinát, hogy átadjanak neki egy elismerést. Barcelona, Atlanta, Sydney, Athén, Peking és London után ez volt a hetedik olimpiája – sosem volt még tornász, aki ezt elmondhatta volna magáról. A szabálykönyvben megtalálható legnehezebb (és az egyik legveszélyesebb) ugrást bemutató Chusovitina Rióban elesett, így „csak” a 7. helyen végzett kedvenc szerén, de különösebben ez sem szegte kedvét: amikor szokás szerint megkérdezték a verseny végén, hogy visszavonul-e, csak kikacsintott és annyit mondott: „Majd meglátják.” És természetesen visszatért 2017-ben is, hogy rálépjen a tokiói olimpia felé vezető útra. Negyvenkét évesen még mindig világklasszis. Szinte megmagyarázhatatlan jelenség egy olyan sportban, amelyben senki sem kapja fel a fejét, ha valaki még a 20. éve betöltése előtt visszavonul. Áll az aprócska, 153 centis és 44 kilós asszony a beiktatási ceremónián, és persze poénnal zárja a beszédét. „Köszönöm édesanyámnak a hosszú pályafutásomat, mert ő volt az, aki sosem akarta, hogy tornász legyek. Nyilván, mint minden gyerek, én is pont az ellenkezőjét akartam csinálni annak, amit a szüleim mondanak. Köszönöm, Anya!” – mondja.
Hét olimpia, egy döbbenetes és inspiráló életút. Oksana Chusovitina ettől fogva már nemcsak példakép, hanem a Hírességek Csarnokának is tagja. Halhatatlan és elpusztíthatatlan.
