Kezdjük azzal, ami a vízben történik: medencés és nyílt vízi úszásban, vízilabdában, műugrásban és óriás-toronyugrásban, valamint szinkronúszásban közel 2500 sportoló verseng. A létszámot tekintve ez valahol egy nyári olimpia negyede-ötöde, ami igencsak komplex feladatot jelent a szervezőbizottságnak – pláne, hogy Magyarország a 2015-ben visszalépett mexikói Guadalajara helyére ugrott be rendezőként. Nem mindegy, lévén eredetileg 2021-re kellett volna készülni, a feszített tempó pedig „utolsó pillanatos” hajrákat és költségnövekedést szokott eredményezni. A papírforma azt ígéri, hogy a vízben magyar lesz az egyik legnagyobb sztár: Michael Phelps Rio után elköszönt, Ryan Lochte olimpiai botrányát követően eltiltását tölti, Missy Franklin vállműtétek után van, így az úszóversenyek legfényesebb csillaga várhatóan Hosszú Katinka és az amerikai szupersztár, Katie Ledecky lesz. A legérdekesebb kérdés a szurkolóknak: vajon a magyar küldöttség házigazdaként felül tudja-e múlni az 1991-es, szenzációs perthi szereplést, amely öt arany-, két ezüst- és két bronzérmet hozott?
Csak okosan
Az igazán nagy sporteseményeknél megszokott módon az egyik legnagyobb kérdés a magyarországi világbajnoksággal kapcsolatban is a helyszíneké volt. Az állandó dilemmák, amelyekkel minden szervező szembesül: új építésű, már meglévő, avagy ideiglenes létesítmények adjanak otthont az eseménynek? A válaszok a vizes vb-ket tekintve az utóbbi tíz évben is eltértek. 2007-ben a melbourne-i szervezők az Australian Open teniszverseny központi küzdőterét (Rod Laver Arena) is felhasználták. 2009-ben, Rómában a Foro Italico már meglévő és ideiglenesen felhúzott létesítményeiben rendezték a versenyek nagy részét. A barcelonaiak 2013-ban komplett infrastruktúrára támaszkodhattak, köszönhetően az 1992-es olimpiának és a 2003-as vizes vb-nek, két éve a kazániak pedig meglepőt léptek – a világbajnokságok történetében először egy futballstadionban felhúzott ideiglenes létesítményben rendezték az úszóversenyeket. A 2011-es házigazda Sanghaj ezzel szemben új építésű komplexummal készült, s Budapesten is ez a csapásirány, hiszen vadonatúj a fő helyszín, az úszóversenyeknek helyet adó Duna Aréna – az objektum és a hozzá kapcsolódó fejlesztések több mint 41 milliárd forintos beruházást jelentenek. A világ egyik legkorszerűbb vizes létesítményének a kapacitását a vb után csökkentik, ezt követően vehetik állandó használatba a sportolók és a nagyközönség. A lelátók visszabontása (melyet fenntarthatósági okok indokolnak) most már minden multisportesemény velejárója – a Duna Aréna esetében ez azt jelenti, hogy 12 000-ről 6000 fősre esik vissza a befogadóképesség a világbajnokság után. A többi helyszín pedig vagy már meglévő és felújított létesítmény (fontos lépésként az edzéseknek helyet adó budapesti versenyuszodák is modernizáción estek át), vagy ideiglenes. A „nagyon is egyszeri” kategória örök győztese a vizes vb-ken az óriástoronyugró-állvány. A leglátványosabb és biztosan legextrémebb megmérettetésen 27 méterről ugranak a férfi, 20 méterről a női versenyzők, és sokat elárul, hogy ennek a sportágnak állandóan nyitva tartó tréningkomplexuma sincs a világon, nemhogy állandó versenylétesítménye. Így aztán minden szervezőnek adott a feladat: felhúzni a tornyot, lebontani, aztán nyelni egyet és elkönyvelni két dolgot: a költségeket, valamint azt, hogy egészen pazar háttér előtt bonyolították le a versenyt…
Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter májusi sajtóbeszélgetésén 85 milliárd forintban adta meg azon fejlesztések költségét, amelyek a vizes vb megrendezése nélkül is megvalósultak volna, a szervezési és működési kiadásokat pedig 38,6 milliárdban. Amit a jövő dönt el: az említett beruházások hatása a város életére. Mert lehet példamutató a szervezés és a versenyrendezés – a magyarországi nagy sportesemények általában kitűnő értékeléseket kapnak –, de a több mint kéthetes úszóünnep után a valódi örökség az lesz, ami tartósan hátramarad, és a vb percepcióját is döntően határozza majd meg. Gondoljunk csak a londoni és a riói olimpia öröksége közti különbségre.
A vízparton
A világbajnokság alatt, július 22-én rendezik meg a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) kongresszusát is, melynek során a küldöttek megválasztják a vizes sportokat felügyelő szervezet vezetőit. Az elnöki posztért a FINA tevékenységét 2009 óta irányító, újabb mandátumra pályázó uruguayi Julio César Maglione és az Európai Úszószövetség (LEN) első embere, az olasz Paolo Barelli indul. A 81 éves Maglione és a kampánya alatt a világszervezetet végig élesen támadó Barelli finoman fogalmazva sem eszik egymás tenyeréből. Barelli a legutóbbi LEN-voksolással kapcsolatban etikai vétségekre hivatkozva a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) elé citálta a FINA-t, ám ebben az ügyben nem járt sikerrel. A sportdiplomáciai csatákon kívül a medence mellett is nagy a „hullámzás”: a FINA május végén nyilvánosságra hozott, a világkupa-sorozatot érintő változtatásai miatt a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka nyilvánosan bírálta a szövetséget (Figyelő, 2017/26. szám), nyílt levele után pedig július 4-én bejelentette egy új érdekvédelmi szervezet, a Profi Úszók Világszövetsége (GAPS) megalakítását. Nem ez az első úszó-szakszervezeti kezdeményezés, ám ez durrant a legnagyobbat. A sportolói szövetség első 30 tagja között 15 ötkarikás aranyérmes található; nagyon erős, ráadásul minden kontinensre kiterjedő a lista. Márpedig egy szervezet, amelynek olyan úszósztárok a tagjai, mint a brit Adam Peaty, a holland Ranomi Kromowidjojo, a svéd Sarah Sjöström, a dél-afrikai Cameron van der Burgh vagy az amerikai Conor Dwyer, meglehetősen nagy tárgyalóerőt képviselhet, és jelzi: a sportág elitjének a képviselői nagyobb beleszólást szeretnének a döntéshozatalba. Mondjuk, hogy nem kizárólag a medencére lesz érdemes figyelni.