Ha egy autópályán száguldunk végig egy országon, akkor nagyon keveset látunk belőle, aligha tudhatjuk meg, milyen is ott az élet valójában. A karácsony és a hosszabb ünnepi pihenés azonban végre lehetőséget ad, hogy lelassítsunk egy kicsit, s alaposabban elgondolkozzunk azon, milyen is a világunk, mely pontokon szorul egy kis „kiigazításra” az, ahogyan a mindennapjainkat éljük.
Sokáig úgy gondoltam, valamilyen csodabogár vagyok, vagy egy furcsa állatfaj ritka képviselőjeként szinte egyedül vagyok a világban azzal a néhány barátommal, aki felettébb óvatos a Facebook használatakor.
Nem. Nem elsősorban azért, mert minden lépésünket figyeli a Zuckerberg-birodalom. Mert igen, figyeli persze, s értékesíti preferenciáinkat a hirdetőknek és ki tudja, még kinek. Erre sok példa van, még csak nem is kell hinnünk az összeesküvés-elméletekben. Ám most inkább arra gondolok, miként változtatják meg a világunkat a közösségi oldalak.
Remek felismerés volt a minap – a karácsonyhoz egészen közel – olvasni azt a hírt és megnézni azt a beszélgetést, amelyben a Facebook egyik korábbi vezetője vall igen őszintén és igen megdöbbentően arról, hogy milyen szinten rombolja és ássa alá a társadalmunk alapjait a social media.
Persze gondolhatják, hogy a negyven felettiek már csak ilyenek, minden újra fújnak – de most szerintem közel sem erről van szó. Chamath Palihapitiya pár napja az igen neves elitképző, sőt elit üzletemberképző, a Stanford Graduate School of Business diákjai előtt beszélt a Facebook-jelenség által elindított, elképesztően káros társadalmi folyamatokról. A befektető egyébként a hálózat első vezetői közt volt, azért felelt, hogy szélesítse a felhasználói bázist, majd a társaság részvényeseként annyira gazdag lett, hogy saját befektetőcéget is alapított Social+Capital Partnership néven. A Srí Lankán született, 41 éves üzletember vagyonát egymilliárd dollárra becsülik, az említett megszólalásáról készült videót pedig pár nap alatt több mint 430 ezren nézték meg a YouTube-on.
Miről is beszélt? Arról, hogy a mai, közösségi média uralta világban nincsen párbeszéd az emberek között, kihal az együttműködés képessége. Félreinformáltan élünk és féligazságokkal vagyunk teletömve. „A social network darabokra tépi a társadalmat” – vonta le a szomorú, de az ő szájából különösen meghökkentően hangzó következtetést Chamath Palihapitiya. És ami még érdekesebb: nem csupán az Egyesült Államok gondjaként, nemcsak a hatalmi, üzleti manipuláció eszközeként, hanem a társadalomra veszélyes, súlyos világjelenségként aposztrofálta a Facebookot részben maga naggyá növesztő technológiai guru a közösségi médiát, illetve annak szerepét. (Ő az elmúlt hét évben állítólag tíznél kevesebbszer osztott meg bármit is a Facebookon.)
Erős álláspontja szerint a tökéletesség illúzióját nyújtja a közösségi háló annak, aki erre építi fel az életét. És, tegyük hozzá, ilyen emberből egyre több lesz, hiszen kétmilliárd fő feletti a Facebook felhasználóinak a száma. A félelmetesen okosan és higgadtan nyilatkozó informatikus-befektető-dollármilliárdos guru ráadásul eléggé ijesztő jövőképet vázolt: egy olyan társadalmat, ahol az emberi érintkezés hagyományos formái ellaposodnak, az egymás mellett élés korábban érvényes szabályai és a viselkedési normák nem egyszerűen átalakulnak, hanem elsorvadnak. Ha ez nem lenne elég, a másokkal kapcsolatos előítéleteink, percepcióink is az alapján alakulnak ki, illetve erősödnek meg, hogy milyen képet mutatnak magukról a közösségi médiában.
A tűzhöz közel dolgozó menedzser a WhatsApp példáját említi: egy indiai kis faluban meglincseltek egy embert, mert a chatalkalmazásban terjedő pletykák alapján őt vádolták meg egy fiatal lány megerőszakolásával. Magyarán itt a hálózat egyfajta „rögtönítélő bírósággá” vált, s mindenféle tárgyalás nélkül ítélt halálra valakit, akinek védekezni, az ártatlanságát bizonyítani nem volt alkalma. Márpedig ezt az erőt a nyilatkozó szerint akár egy rossz színész is kénye-kedve szerint formálhatja.
Chamath Palihapitiya e rémisztő jövőképpel szemben egyfajta megoldást is felkínál. Azt mondja, hogy egyszerűen elkerüli ezeket az eszközöket. Ez persze nagy megütközést váltott ki barátai és ismerősei körében, de így határozott, és dönté-sei-ért vállalja is a felelősséget. „Nem adom fel intellektuális függetlenségemet – jelenti ki határozottan –, én magam dönthetek arról, hogy nem használom ezt a sz.rt, és a gyermekeimnek sem engedem, hogy használják ezt a sz.rt…”
E szélsőséges álláspont eléggé megdöbbentő, de azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy holnap minden jóérzésű embernek le kellene iratkoznia a Facebookról. Arra azonban mindenképpen rávilágít, hogy sokkal megfontoltabban, felelősséggel kell használnunk ezt az eszközt. És közel sem csak azért, sőt, nem is elsősorban amiatt, hogy a rólunk kialakult kép makulátlan vagy akár csak kellően árnyalt legyen. Sokkal inkább azért, mert egy igazi kétélű fegyverrel állunk szemben. Az emberek többsége (tisztelet a kivételnek) ugyanis akár napi egy-két órát is ott tölt, végigböngészve, hogy „mi történt” az ismerőseivel. De mit is látnak valójában? Egy gyönyörűen berendezett kirakatot, ahol minden maradéktalanul szép. Mindenki mosolyog, egzotikus helyen nyaral, síel, finomakat eszik és aranyos kutyussal, cicussal, tündéri gyerekekkel él, persze egy álomotthonban.
Csak a gonosz szolgáltatókon vagy nem kedvelt politikusokon köszörüljük a nyelvünket; és végtelen „szájkaraték” során próbáljuk pótolni a személyes jelenlétet, a személyes beszélgetések izgalmát, a valódi, építő viták és szócsörték kellemes vagy kellemetlen élményeit. Persze a „fotelforradalmárok” és a „puha punkok” seregei próbálnak mindent és mindenkit lealázni, akibe csak egy kicsit is bele lehet kötni.
A legnagyobb tragédia azonban, hogy a való életünk, a mindennapok (tudom, közhelyes) gondjai és örömei nem is kis részben, hanem nagy, sőt, egyre nagyobb arányban a virtuális-digitális – azaz egyfajta nem létező – térbe helyeződtek ki. Ennek bizonyosan meglesz a következménye. Így nemcsak Chamath Palihapitiya érveivel, de azzal is egyet kell értsek, hogy Franciaországban az iskolákból szeptembertől kitiltanák ezeket az eszközöket. Még akkor is, ha a tiltott gyümölcs sokszor még édesebb. Mert otthon így is a fiatalok többsége kizárja majd magát a világból egy jó időre, ám legalább a fizikai, valódi, hús-vér közösségben egy kicsit jobban megtanulják, vagy legalább kicsit gyakorolják a valódi odafigyelést egymásra – ha már a karácsonyok alkalmával (is) egyre nehezebben megy ez.
