A karácsony a szeretet ünnepe és a keresztények legfontosabb eseménye, Jézus születésének csodája és reménye. Jézus meghalt az emberek bűneiért, így tiszta lappal indulhatunk: Istenre bízva magunkat, de a szabad akaratot gyakorolva. Karácsonykor összegyűlnek a családok, és mindenki igyekszik a legjobb orcáját mutatni, szeretettel fordulva a másik felé. A közös felmenők és a személyes identitásunkat alakító múlthoz való ragaszkodás, azaz a családi (nemzeti), civilizációs és vallási hagyományaink „titkos kódjai” s azok szimbiózisa összekötnek bennünket – az Isten fiának születését követő harmadik évezred elején is.
Közben megteremtettünk magunknak egy új istent is, amely nem más, mint a mesterséges intelligencia. Ez ugyanolyan felfoghatatlan a hétköznapi ember számára, hiszen ugyanúgy egy felhőben „lakik”. Ráadásul a tudása is egyre növekszik, sőt ezernyi arca (applikációja) van, éppúgy, ahogyan a freskókon és a festményeken változott Isten fiának az arcmása az elmúlt kétezer évben. A mesterséges intelligencia mind több változata egyre jobban tudja, hogy mi magunk mit szeretnénk, ismeri a legtitkosabb vágyainkat, hiszen „látja” az összes internetes keresésünket, a vásárlásainkat, tisztában van a preferenciáinkkal, sőt már a levelezéseink során is képes adekvát választervezeteket felkínálni. Mi több, már a nappalinkban is beszélhetünk hozzá: szóval kérhetünk tőle (Amazon Echo, Google Home és Apple HomePod készülékek – a szerk.), s „fentről” válaszol is. Ha pedig eltévednénk odakint, nyugodtan rábízhatjuk magunkat.
Ma egy okostelefon teljesítménye nagyobb, mint amire számítógépek (tíz)ezrei voltak képesek akár csak tíz éve. 2020 után már nem elképzelhetetlen évente ötmillió humanoid (ember formájú) gép eladása sem; ezek (ők) akár az idősotthonok tartozékai lehetnek, miközben épülőfélben van a mesterséges idegrendszer egy mesterséges tudat alapjait célozva. Több mint kétmilliárd ember csatlakozik a Facebookra, önként és dalolva rendelkezésre bocsátva a fényképeit, amelyek alapján szinte biztosan megállapíthatók az adott személy tulajdonságainak fontos aspektusai (például akár a nemi orientációja), s a bekamerázott, biztonságos városokban minden lépésünk látható, de legalábbis könnyedén visszakövethető mobiltelefonjaink cellaadatainak köszönhetően. Egyes tervezőszoftverek több száz évnyi munkaóra-mennyiséget képesek elvégezni hetek vagy akár percek alatt, s olyan új anyagok és struktúrák kerülnek ki a 3D-s nyomtatókból, amelyek révén a mesterséges, gondolatvezérelt végtagok erősebbé és gyorsabbá válhatnak (nem csak) a fogyatékkal élő emberek számára.
Eközben a géntechnológia is fejlődik: lebénult egerekkel már sikeres teszteken vannak túl a gerincvelő-sérülések helyreállítása érdekében végzett kísérletek során, és – csodaszámba menően – tízezernél is több genetikai sérülés lesz kijavítható belátható időn belül. Ez a 2012-ben szabadalmaztatott, CRISPR-nek elnevezett génszerkesztési technológiának köszönhető (pont abban az évben jelent meg a nagyközönség előtt az Apple mesterséges intelligenciája, a Siri). Tavaly áttörés következett be az adattárolás terén: 200 megabyte-nyi mesterséges információt sikerült egyetlen DNS-szálban rögzíteni. A rossz, traumatikus emlékek törlése is elérhető közelségbe került a mentális betegségek leküzdése érdekében folyó munka eredményeként – legalábbis egérkísérletek alapján erre lehet következtetni. Az idősödéssel és az agyi rendellenességekkel kapcsolatos kutatások pedig azt mutatják, hogy pár év(tized) múlva teljesen mást jelent majd 40 vagy 80 évesnek lenni, s így megváltozik az öregedéshez és a fogyatékosságokhoz fűződő viszonyunk is.
Mindez elképzelhetetlen volt még akár csak 45 éve. Amikor megszülettem, súlyos komplikációk miatt elvesztettem a hallásom közel 80 százalékát, és még ezzel is szerencsésebbnek tarthatom magamat, mint az ikertestvérem, aki pár napos korában meghalt. A gyermek születésének öröme mellé ma talán már nem társulna a gyermek elvesztése felett érzett fájdalom, ma talán mindez elkerülhető lenne, hiszen vannak korszerű ultrahangkészülékek, amelyekkel azonnal észlelni lehet, ha egy baba veszélyben van. Kevesen tudják, hogy sokak számára ez a – ma már széleskörűen alkalmazott – technológia is túl későn érkezhetett: Bernard Nathanson doktor megrázó vallomásban mondta el, hogy ekkor döbbent rá, mi történhetett az anyaméhben akkor, amikor ő személyesen mintegy 5000 terhességmegszakítást végzett az 1960-as években. A 2011-ben a New York Timesban megjelent obituáré szerint a holokauszt után magát ateista zsidóként definiáló professzor időskorában, a New York-i Szt. Patrik-székesegyházban keresztényként újjászületett. Ekkor megbánta tetteit, megvallva azt is, hogy szándékosan közreműködött az adatok megmásításában a hírhedt Roe versus Wade legfelsőbb bírósági (abortuszpárti) döntés sikere érdekében, 1973-ban. Abban az évben, amikor a világra jöttem.
Nem szívesen emlékszem vissza a gyerekkoromra, mert még nem volt annyi szolgáltató és támogató civil szervezet, mint ma; s a szüleim nagyon kevés segítséget és információt kaptak, hiszen akkor még olyan orvosi szemlélet volt a meghatározó, hogy a fogyatékossággal élő embereket többnyire (gyógyíthatatlan) betegként kezelték. Annak ellenére, hogy a tágabb családom is mindent megtett értem, lényegében nekem kellett végig alkalmazkodnom a körülményekhez. S mert kisgyermekként a környezetem hangjaira nem reagáltam adekvátan, ma már ugyan elképzelhetetlen módon, de akkor értelmi fogyatékosnak tartottak az orvosok, és csak négyéves koromra jöttek rá a szüleim kitartó küzdelmek révén, hogy valójában „csak” súlyos hallássérült vagyok. Úgy nőttem fel, hogy lemaradtam a gyerekmesékről és -dalokról, s nem az édesanyámtól, hanem logopédustól tanultam beszélni, szavakat artikulálni, mert a saját hangom sem hallom készülék nélkül. Az iskolában pedig nem tudtam rendesen jegyzetelni, mert képtelenség egyszerre szájról olvasni és a papírra is nézni. A beszéd megértésével egészen fiatal felnőtt koromig komoly gondjaim voltak, míg meg nem jelentek a digitális és számítógép által vezérelt hallókészülékek, amelyekkel ma már a madarak csiripelését is meghallom egy csendes erdei kiránduláskor. Annak pedig csak egy-két éve, hogy telefonálni is tudok, hiszen az okostelefonom közvetlenül a hallókészülékemre küldi a hangot, kihagyva a levegőt mint hanghullámot közvetítő – egyben torzító – közeget.
A 2000-es évekre a nemzetközi közösség is megértette, hogy elsősorban nem a fogyatékkal élő egyénnek kell alkalmazkodnia (hiszen fizikailag képtelen rá), és nem kell „meggyógyítani” őt, hanem a társadalomnak van felelőssége abban, hogy az ember által létrehozott és működtetett környezet mindenki számára akadálymentes legyen. Ez nemcsak a fogyatékossággal élőknek jó, hanem a kisgyermekesektől az aggkorúakig bezárólag mindenkinek, hiszen valamely életszakaszában mindenki érintett egyfajta korlátozottsággal – és ez a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény krédója is.
Ráadásul a technológia egyre inkább lehetővé teszi, hogy az épített környezet és a szolgáltatások valóban mindenki számára hozzáférhetők legyenek. Ezért még fontosabb, hogy az emberi jogok –egyben a sokszor elfeledett kötelezettségek is – nemcsak az egyént, hanem a közösségeket is szolgálják, hiszen az akadályok nélküli érvényesülés reményét össztársadalmi szinten kell biztosítani, hogy mindenki boldogulhasson és esélyt kaphasson egy méltó életre, tekintet nélkül a képességeire, amelyek egyre inkább relatívvá válhatnak a jövőben. Ehhez viszont szilárd alapokra és megfelelő erkölcsi tartásra van szükség, méghozzá mindig az embert helyezve a középpontba. Ezt a szeretet kultúrája adhatja meg, amely az (újjá)születés reménye, és azoknak a hagyományoknak a révén alapozható meg, amelyekkel szentestén mindig megérkezhet az Örömhír.
