Talán soha véget nem érő, hitvita jellegű, igen szenvedélyes veszekedésbe torkollik, ha egy a globális felmelegedésben hívő, illetve e teóriával szemben kellően szkeptikus embert „összeeresztünk”. Sajnos az időjárás olyan, hogy azt mindenki a bőrén érzi, vagy annak pusztítását látja a híradóban, azaz ahhoz „mindenki ért”. Legalábbis van róla markáns véleménye, akárcsak a fociról vagy a nemek közti harcról…
Ami azonban igen érdekes, hogy a tudományos világban is szépen nyomon lehet követni az efféle hitviták megjelenését, felforrósodását. Különösen így van ez az olyan soktényezős kérdésekben, mint a globális felmelegedés. Hát még ha e tárgykörben a tudósok is bizonytalanok. Nyilván itt nem olyan triviális „ellentétre” kell gondolnunk, mint amilyen a lapos föld hívei és az értetlenkedők közt feszül… Mert a felmelegedésnél nem azon van a vita, hogy kibocsát-e az emberi tevékenység a légkört szennyező, így az üvegházhatást fokozó gázokat.
A polémia sokkal inkább abban áll, hogy bolygónk légköre, teljes ökoszisztémája miként reagál egy meglévő, nyilvánvaló változásra. És persze az sem mellékes, hogy az elmúlt két évszázad folyamatos, évtizedről évtizedre növekvő szén-dioxid-kibocsátása után most legfeljebb az éves emissziónövekedés (tehát nem a kibocsátásmennyiség) elképesztő ütemét tudjuk kissé lassítani, kozmetikázni. E téren az elmúlt évszázadok „eredményeit” nem vagyunk képesek semmissé tenni.
De a lényeg itt az, hogy a földi légkör, planétánk óceánjai, élőlényéhez hasonló teljes „szervezete” vagy „biológiája” olyannyira összetett, hogy nem tudjuk, pontosan mi lesz a reakció erre a változásra. A tudósok közt sincs egyetértés egy-egy jelenség értelmezése kapcsán, pláne, ha a jövőre nézve kell(ene) megállapításokat tenni. Különösen nehéz tehát az időjárás alakulásának a kutatása, ezt a legprofibb műholdas rendszerekkel és az egyre olcsóbbá váló meteorológiai szimulációs szuperszámítógépekkel sem vagyunk képesek hosszabb távra előre jelezni. Egy ponton a fejlett technológiák, eszközök is csődöt mondanak.
Valahogy hasonló, ellentmondásos most a helyzet magával a globális felmelegedéssel kapcsolatos kutatásokkal is. A minap például egy érdekes elmélet, sőt kutatási eredmény látott napvilágot. A San Diegó-i Kaliforniai Egyetem tudósai szerint minijégkorszak vár ránk a következő évtizedekben, mert a naptevékenység rekordszintű minimuma közeleg. Mint ismert, a napfolttevékenység, így csillagunk sugárzásának intenzitása 11 éves ciklusokban változik. A friss számítások és modellezés szerint viszont e periódusok szokásosan leghidegebb időszakaiban megfigyeltnél is 7 százalékkal lesz kisebb a nap teljesítménye. A mélypont 2050 körül érkezik el.
Ez pedig egy olyan erőteljes lehűlési szakaszt hozhat a globális időjárásban, mint a Maunder-minimumként ismert jelenség. E szerint valamikor a középkor végén és az újkor hajnalán, a többség szerint az 1300-as és az 1850-es évek között a megszokottnál jóval hidegebb időjárási körülmények uralkodtak az északi félgömbön. A kutatók különféle emlékek, leletek és a gleccserek tanulmányozása révén részben megerősítették ezt a feltételezést, ám megállapították: globálisan, egyidejűleg, „szinkronizált” formában nem zajlottak le olyan események, mint a tényleges „nagy” jégkorszakok, eljegesedések során.
Ezt a megállapítást jó ideje fel is kapta a nemzetközi média. Mindez pedig olyan szalagcímeket eredményezett, miszerint a globális felmelegedési folyamat hatását egy „minijégkorszak” akár ki is olthatja.
Jobban megvizsgálva e friss elméletet – és a Northumbria Egyetem Valentyina Zarkova nevű matematikaprofesszorának hasonló elgondolását – azért kiderül, hogy a tudósok is óvatosak a következtetések levonásával.
A frissebb, a Kaliforniai Egyetem által készített tanulmány is csupán annyit állít, hogy pár tized Celsius-fokkal visszafogja majd a földi átlagos hőmérséklet-növekedést ez a gyengülő naptevékenység. Csakhogy a globális felmelegedés hívei azzal érvelnek: a mai várakozások és időjárási modellek szerint fél fokot mindenképpen nő az átlaghőmérséklet 2050-ig, de sokan 2-2,5 fokos melegedést sem tartanak kizártnak. Egy ilyen mértékű változásnál egy minijégkorszak – azaz egy szokásosnál „gyengébbˮ naptevékenység-minimum – legfeljebb némi „megkönnyebbülést” jelent. Érdemben nem oldja meg a helyzetet, hiszen végső soron majdnem mindegy, hogy 2 vagy csak 1,7 fokot emelkedik-e a globális átlaghőmérséklet.
Ha egyáltalán 2-2,5-ről kell beszélnünk. Mert más kutatók modelljei szerint a Föld igen okos „rendszer”, amelyik képes megóvni magát, azaz például a tengeráramlások megváltozása révén ki tudja védeni a megnövekedett légköri szennyezés üvegházhatását. Ha ezen optimistább kutatóknak lesz igazuk, akkor valóban érezhetjük is majd a minijégkorszakot. Ez utóbbi hívei ugyanis legfeljebb félfokos globális átlaghőmérséklet-növekedést valószínűsítenek, e hatást pedig valóban semlegesítheti a napfolttevékenység rekordszintű minimuma. Azaz a manapság már érzékelhető időjárási anomáliák akár mérséklődhetnek is.
