A közösségi médiáról mindenkinek megvan a maga velős véleménye. Ám akik nagyon szidják, azok rendszerint a hagyományos közösségekbe is nehezebben illeszkednek be. Vagy használják a modern eszközöket, de – talán nem is alaptalanul – óvatosak a tekintetben, hogy mindent világgá kürtöljenek magukról. Ugyanakkor nem is az ötlettel van baj, hanem a megvalósítással. Mármint azzal, hogy nagy nemzetközi szereplők kezébe került a dolog: a Google, a Snapchat és hasonlók is csak kispályások a mindent uraló Facebook árnyékában. Egy olyan irdatlan „mogul”, mint a havonta közel 2,1 milliárd fogyasztót – azaz lényegében minden, a fejlett világban lakó, felnőtt, a technikai vívmányokat használni képes embert – megmozgató birodalom ugyanakkor „túl nagy ahhoz, hogy jó legyen”.
MINDENT TUDNAK
Persze ez nem csak a szokásos irigységfaktor megnyilvánulása. Rossz hírének öregbítéséért a vállalat is tesz: igen gyakori, hogy egy-egy felhasználó digitális feljelentése nyomán akár hetekre letiltanak amúgy aktív, normális látogatókat. Az ismerőseinkről pedig közel sem azt mutatják, amit szeretnénk, hanem amit a program, az algoritmus jónak lát. És főként persze azt nézhetjük, amiért a márkák, a nagy cégek vagy épp a kkv-k jó sokat fizetnek Zuckerbergéknek. Arról nem is szólva, hogy nem csupán a foglalkozásunkat vagy a lakhelyünket ismeri a Zuck-birodalom, hanem az érdeklődési köreinket, terveinket, vágyainkat, vonzódásainkat is. Sőt, elég jó arányban meg tudja tippelni a program, hogy a következő hónapokban milyen árukat vásárolnánk, milyen híreket fogyasztanánk satöbbi.
Kutatások szerint bő száz lájkból (ami akár pár nap alatt összejöhet) a Facebook mögött futó alkalmazás jobban megismerhet minket, mint akár a szüleink, a párunk! Ezeket a digitális „aktáinkat” vagy lábnyomainkat azonban – remélhetőleg valóban csak anonimizált, tömeges adatbázisként – egyszerűen értékesíti hirdetőinek a vezető közösségi portál. Például hozzávetőleg 99 százalékos pontossággal tisztában van azzal, hogy mondjuk a popzenét, a Coca-Colát, a tengerpartot, a heteroszexuális párkapcsolatot, valamint a konzervatív politikai erőket részesítjük előnyben, s szívesen járunk tüntetésre. Azaz leegyszerűsítve: Zuckék talán minden állam titkosszolgálatánál jobban képben vannak az egyéni, sőt a társadalmi trendekkel, folyamatokkal kapcsolatban. Leszámítva az olyan helyeket, ahonnan kitiltották őket, vagy marginális a szerepük. Ilyen például Kína, Oroszország és persze Észak-Korea, de a nagyobb felkelések, polgárháborús konfliktusok idején is tiltólistára kerül az oldal, nyilvánvalóan mert komplett ellenállási mozgalmak szerveződhetnek a segítségével.
FIZETETT REKLÁM
Ki emlékszik már az iWiW-re, a magyar közösségi oldalra?! A Facebook révén világpolgárok lehettünk, a föld másik felén tartózkodó barátaival, ismerőseivel, de még üzletfeleivel is így tartja a többség a kapcsolatot. Ám ezért súlyos árat fizetünk a fent részletezett magánéleti kockázatokkal. Ráadásul aki rendszeresen használja az oldalt, azt is látja, hogy egyre több a hirdetés. Ezeket persze posztoknak álcázzák. Újabban sztárocskák, bloggerek és nagyobb formátumú megmondóemberek is megjelentek, néha magukról, de sűrűn az általuk használt termékekről, szolgáltatásokról téve közzé nem keveset. Ez utóbbit természetesen jó fizetségért.
LIBANONI GYÖKEREK
Éppen a fősodorba tartozó Facebook és társai növekvő profitéhsége, valamint az idézett praktikák hívták és hívják életre az egyre jobb alternatívákat. Persze a Microsoft Windowst vagy a Google Android rendszereket sem győzik le talán sohasem a saját változataik, ám érezhetően színesíthetik a választékot az olyan megoldások, mint például a Vero nevű közösségi app, amelyről pár napja a Time magazin is nagy cikket írt. Ajman Hariri alapító annak a Rafik Baha ed-Dín el-Haririnek a fia, aki 1992–98 és 2000–04 között Libanon miniszterelnöke volt, de bombamerénylők 2005 februárjában meggyilkolták. Az üzletember-politikus milliárdos fia pedig, úgy tűnik, szerencsésen mozog a startupvilágban, hiszen a napokban lépte át az egymilliót a Vero felhasználóinak a száma, ami mérföldkő egy ilyen cég életében.
Mit is ígér az oldal? Egyrészt reklámmentességet, így magánéletünk preferenciáinak, titkainak a megőrzését. Másrészt csak a nekünk valóban fontos emberek megosztásait látjuk majd, és leginkább úgy használhatjuk, ahogyan a való életben is kialakulnak a beszélgetéseink. Most persze még kevés ismerőst találunk rajta: én a telefonkönyvemnek az app számára elérhetővé tételével itthonról négyre leltem rá, pedig a Facebookon 1400 ismerősöm van.
Szóval róka fogta csuka a helyzet: amíg nincsenek sokan ezen az oldalon, addig nem érdemes felmenni rá, de akkor nem is lesznek rajta soha számosan… Hiába jó és profi tehát ez a Vero, rövid időn belül bizonyosan én sem találok ott tíz-húsznál több ismerőst. A Facebook „természetes monopóliumát” csak akkor lehetne megtörni, ha mondjuk hetekig nem lenne elérhető a portál, és hirtelen kellene valami alternatíva az embereknek.
Arról nem is szólva, hogy a Time magazin említett cikke Haririt gyakorlatilag azzal vádolta, hogy rengeteg orosz alkalmazottja van, akik veszélyt jelentenek a felhasználók adataira. Valakinek a nemzetisége nem indok arra, hogy adatokkal éljen vissza – védte ki e támadást könnyedén az üzletember. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy milyen elképesztő adatbázist építhetnek ki az állampolgárokról ezek az információs nagyvállalatok. Nekem több helyütt (s persze a Verónál is) immár a mobilszámomat is tudják, hiszen a regisztrációkor megerősítő SMS-t kér a rendszer – és nyilvánvalóan nem csak azért, hogy biztos legyen benne: élő, hús-vér ember regisztrált.
NINCS HELY ÚJAKNAK
Van ugyanakkor még egy csavar: a Vero első körben nem is a kiábrándult facebookosokra, hanem inkább az elégedetlen Instagram-használókra épít. Ez az oldal a képekről, illetve az azokhoz kapcsolható egyéni történetekről, eseményekről, hangulatokról, érzésekről szól. Viszont az Instát a Facebook még 2012 áprilisában megvette – hozzávetőleg egymilliárd dollár, azaz 250 milliárd forintnyi készpénzért és részvényért. A felvásárolt portál nyolcszázmillió felhasználója viszont egyre többet panaszkodik a márkák uralma, azaz a reklámok, illetve a keresési nehézségek miatt – hiszen az anyacég profitot akar. Keresni ott azért nehéz, mert az algoritmus a hirdetőknek, nem pedig a felhasználóknak kedvez. De ha mondjuk a Vero vagy más konkurens még jobban megerősödik, az Insta könnyen változtathat éppen annyit a rendszerén, hogy tömegeket csábítson vissza.
Mert a lényeg a weben, különösen a közösségi médiában nem is az, hogy hányan regisztrálnak, hanem az, hogy mennyien alkalmazzák rendszeresen, akár nap mint nap az applikációkat. E téren pedig a kicsiknek még kevesebb az esélye, mert egy átlagfogyasztó legfeljebb kilenc appot használ rendszeresen, ám jelenleg lényegében ezek mindegyike foglalt. Az első tízben olyanok szerepelnek, mint például a Facebook, a Messenger, a Google-kereső, a Google-térkép, az Instagram, vagy Kínában a WeChat, amelynek hétszázmillió felhasználója van, és még fizetni is lehet vele. Az efféle alkalmazások közé gyakorlatilag lehetetlen bekerülni, hacsak valaki nem tud ajándékozni egymilliárd, az appot letöltő embernek egy hónapos ingyennetet vagy több korsó sört… Persze van egy kerülő út, amely segíthet akár az új közösségimédia-programok elterjedésében is, ez pedig a kriptovaluta és a mögötte álló blokklánc-technológia. Erről oldalakon át lehetne írni, de röviden külön írásunkban olvashat e témáról.
jÖNNEK A „BITCOINALAPÚ” FACEBOOK-KLÓNOK
Mi mással lehetne rávenni felhasználók millióit arra, hogy újabb applikációkat telepítsenek a telefonjukra, mint pénzzel? Persze a startupoknak nincs sok pénzük. Annyi biztosan nincs, hogy emberek millióinak fizessenek akár csak pár dollárt. Ehelyett viszont ott van a kriptovaluta. Az e mögötti, hamisíthatatlan blokklánc-technológia révén olyan digitális zsetont (token) lehet kibocsátani, amely, ha sikerül értéket tenni mögé, akkor működhet egyfajta e-kuponként. Ez vadul hangzik, pedig ha például a Brave nevű speciális böngészőbe befogadunk olyan reklámokat, amelyeket amúgy is szívesen nézünk, BAT tokeneket kapunk. Ezekkel pedig „fizethetünk” az olyan tartalomgyártóknak (weboldalak, videócsatornák stb.), amelyeknek a produktumaira kíváncsiak vagyunk. Azaz a hirdetések megnézéséből keresett virtuális pénzt oda is adományozhatjuk a kiadóknak, vagy ha kereskednek majd vele, akkor akár dollárra is válthatjuk.
Egy másik, ennél is jobb példa a KIK nevű chatapplikáció. Ezt már másfél évvel ezelőtt is háromszázmillióan töltötték le, főként észak-amerikai tinik. A tengerentúlon a tinédzserek mintegy 40 százalékának ott van a telefonján. Ez anonim chatet tesz lehetővé, és annál több tokent ad, minél több embernek ajánljuk az appot, illetve még jobban járunk, ha a meghívottjaink közül minél számosabban regisztrálnak is. Mint látni lehet, van tehát mód arra, hogy a semmiből gyorsan felhasználói bázist építsünk. Ugyanakkor a közösségi média gyorsan változik: nemcsak az iWiW tűnt el itthonról, de sok nagy nemzetközi app is küzd, keresi a helyét, üzleti modelljét: ilyen például a Twitter, a Tumblr, a Skype vagy a Snapchat is. A kínai WeChat vagy a Viber viszont jól halad, mert az előbbivel például már pizzát vagy szolgáltatást nem csupán rendelni, de fizetni is lehet, s szűkebb körben a nálunk is népszerű Viber szintén alkalmas például számlarendezésre. Azaz ezek a mindenre jó, „svájci bicska” applikációk lehetnek a jövő nagy nyertesei.
