Megreguláznák az elektronikai gyártókat
Az a szám, hogy 48 millió tonna, nem sokat jelent egy mindennapi embernek. Pedig az elmúlt évben a becslések szerint ennyi elektronikai hulladék keletkezett. Mennyi ez? Sok. De hogy el is tudjuk képzelni, milyen sok, nézzük meg látványosabban: ha ezt a 48 millió tonnát hatalmas kamionokba kellene pakolni, akkor ehhez 1,25 millió ilyen járműre lenne szükség. S ha ezek nagyon szorosan egymás mellett parkolnának, az Egyenlítő mentén félig körbeérnék a bolygót!
Január vége felé, a davosi Világgazdasági Fórumon egyértelművé vált: ha nem történik valamilyen szabályozás, akkor a hálózati árammal vagy elemmel, akkumulátorral működő szerkezetek roncsai a jövőben is hatalmas környezeti károkat okoznak.
Nem csupán az a gond, hogy a fenti, szinte elképzelhetetlen mennyiség évente alaphangon is három-négy százalékkal növekszik, s hosszú évtizedek óta gyűlik ez a szemét. Hanem az is, hogy a bővülés üteme még inkább gyorsulhat, és e hulladékhegyeknek csupán a húsz százalékát gyűjtik vissza, azaz hasznosítják újra. Persze ez az arány is jobbára csak papíron szerepel. Ám ha csak a nyolcvanszázaléknyi újrahasznosítás nélküli e-szeméttel számolunk, akkor is mintegy 18 000 milliárd forint az az anyagár évente, amely végleg a szemétbe kerül – legalábbis a Global E-waste Statistics Partnership friss, épp a davosi fórum idején felkapott jelentése szerint. Pedig ha jogszabályokkal, adókkal, támogatásokkal ösztönöznénk az újrahasznosítást, akkor emberek újabb millióinak adhatnánk munkát.
SZERELHETŐ GÉPEKET!
Akinek még mindig sokadrangú problémának tűnik a dolog: „csak” Kínában hatszázezer főnek ad munkát az elektronikai hulladék újrahasznosítása, globálisan pedig több millió, jellemzően aluliskolázott embernek. A Davosban elhangzott javaslatok így többirányúak voltak. Egyfelől a reciklálási arány és hatékonyság jelentős növelését kell elérni. Például azzal, hogy eleve könnyebben szétszerelhetőre tervezik a szerkezeteiket a gyártók, továbbá megjelölik az alkatrészeket, hogy milyen anyagokból készültek.
Ez utóbbinak vannak nyomai a mai előállításban – főként az autóiparban vagy más szektor nagy gépeinél. Ám a szétszerelhetőség, illetve a javíthatóság éppen hogy romlott, nem is keveset. Gondoljunk csak a levehetetlen akkuval ellátott telefonokra, laptopokra, vagy a javíthatatlan tévékre, mosógépekre és hasonlókra. Mennyiségileg persze nem a telefonok vagy a tabletek, hanem mondjuk a televíziók, a háztartási nagy gépek (hűtők, mosógépek, konyhai és kerti eszközök stb.) okozzák a legnagyobb fejfájást.
ÖT ÉVIG SEM JÓK?
És most jön a fent már előrevetített keményebb dió: az életciklus kérdése. Egy korábbi kutatás szerint 2004 és 2012 között az öt évnél hamarabb elromló eszközök aránya 3,5-ről 8,3 százalékra nőtt. És nem városi legenda, hanem széles körben ismert, a fogyasztók által jól érzékelhető tény, hogy a legtöbb gyártó abban érdekelt: a felhasználó gyorsan, sőt minél gyorsabban cserélje le a gépeit. Lehetőleg a garanciaidő lejárta után minél hamarabb legyen „kukaérett”, javíthatatlan vagy csak óriási költséggel reparálható a termék. Erre csak ráerősítenek a már említett szétszedhetetlenséggel és szerelhetetlenséggel. Illetve azzal, hogy ha van is gyári pótalkatrész, akkor is legfeljebb nyolc-tíz éves eszköznél biztosítják azt. Főként azért, mert a jogszabályok szerint jellemzően eddig kell biztosítani az alkatrészellátást a világ legtöbb pontján. Utána maradnak az utángyártott elemek, a bontott alkatrészek, de leginkább a kukába hajítás. (Ki javít ma már meg egy elromlott nyomtatót, egy képcsöves tévét vagy egy tíz év feletti mosógépet, amelyre 30-40 ezer forintot kellene rákölteni?)
A GYÁRTÓK ELLENZIK
Az elektronikus szemét növekvő mennyisége láttán – úgy tűnik – végre elszánták magukat a szabályozásra Európában. A környezetvédelemért felelős miniszterek még a davosi fórum előtt, január elején arról tárgyaltak: a világítástechnikai termékek, a televíziók és a háztartási nagy gépek (hűtők, mosógépek és hasonlók) esetén köteleznék a gyártókat arra, hogy a mainál sokkal könnyebben szétszerelhetők és javíthatók legyenek a produktumok. Az előbbi intézkedéssel az újrahasznosítási lehetőségek is javulnának, míg az utóbbi révén jelentősen meghosszabbodhatna az élettartam.
A gyártók természetesen már lobbiznak is a tervezet ellen, mondván: ez visszavetné a technológiai fejlődést, csökkenne az innovációs potenciál és végső soron Európa versenyképessége. Ugyanakkor a környezetvédők inkább kiterjesztenék ezt a tervezett szabályozást a kisebb eszközökre, például a telefonokra, a tabletekre, a számítógépekre, a nyomtatókra.
Úgy tűnik, ezt a hatalmas környezeti problémát az Egyesült Államokban is felismerték, mert a hírek szerint az európaihoz nagyon hasonló életciklus-hosszabbító és javíthatóságot növelő jogszabályok előkészítését kezdték meg húsz ottani államban. Nem lenne meglepő, ha pár példát követően szövetségi szinten is kiterjesztenék ezt.
SZÉPSÉGTAPASZ?
Ne felejtsük el azonban, hogy a dolog, ahogy az a környezetvédelemben rendre lenni szokott, álságos. Az e-hulladék legnagyobb kibocsátói ugyanis (sorrendben említve) olyan nagyon gazdag országok, mint Norvégia, Svájc, Izland, Dánia, Nagy-Britannia. Magyarán a legnagyobb szennyezők lelkiismerete megszólal, és úgy tűnik, csak egy újabb szépségtapasszal akarják kezelni a problémát.
Lehet, hogy elég lenne adókedvezményekkel és/vagy támogatásokkal ösztönözni a szétszerelhetőséget és felpörgetni az újrahasznosítást? Annyi igazság ugyanis mindenképpen van a nagy európai és amerikai gyártók érvelésében, hogy ha újabb bürokratikus szabályokkal nehezítjük, bonyolítjuk az elektronikai tömegtermékek piacát, akkor az utolsó szöget is beverjük a nem távol-keleti márkák koporsójába, s zöld utat adunk a kínai konkurenciának, amely már így is szinte mindent letarolt. Ők pedig inkább kifizetik a vámot, és az unión kívül gyártott termékek révén megkerülik ezt a szabályt, s végignézik a határtalan brüsszeli bürokrácia miatt ismét versenyképtelenebbé tett uniós fényforrásgyártók, háztartásigép-gyártók halálát.
Kidobott mobilok billentyűzeteiből készített műalkotást egy elefántcsontparti modern művész. A legfejlettebb országok a legnagyobb szennyezők, de a legszegényebbeket árasztja el a szemét
