A webet kis híján az oroszok találták fel. Igazán tanulságos az a történet, amelyből kiderül, hogy végül miért nem jártak sikerrel. Az egész 1959-ben kezdődött: ekkor pattant ki először a Szovjetuniót lefedő hálózat ötlete Anatolij Kitov fejéből. A második világháború veteránját a számítógépek akkor kezdték el érdekelni, amikor az egyik titkos katonai bázis könyvtárában rábukkant Norbert Wiener 1948-as Cybernetics című könyvére. Sztálin halála után szeretett volna hinni abban, hogy a véres diktatúrát követően a józan ész újra teret nyer az országban. Ezért Kitov egy olyan decentralizált rendszert szeretett volna, amelyet a civilek is könnyedén tudnak használni, felpörgetheti a gazdaságot, s az állami vezetésnek is segít a döntéshozásban.
Levélben írta meg a párt első titkárának, Hruscsovnak az elképzeléseit, de az üzenet nem érkezett célba. Kitov katonai felettesei a kézbesítés előtt elolvasták a küldeményt, a tartalmával pedig finoman szólva nem voltak elégedettek. Az ötlet, hogy a Vörös Hadsereg számítógépeit a civil szféra is használhassa, cseppet sem tetszett nekik. Végül egy évre megvonták tőle a párttagságot, a hadseregtől pedig elbocsátották. Bár Kitov pályája véget ért, egy kis ideig úgy tűnt, hogy az elképzelései szárba tudnak szökkenni: a kezdeményezését Viktor Mihajlovics Gluskov karolta fel a 60-as évek elején. Ekkoriban már léteztek számítógép-hálózatok a Szovjetunióban, épp csak mind katonai célokat szolgált. Gluskovnak hála most először végre a politikai vezetés is értesült a „világháló” ötletéről: az irányítók pedig egészen lelkesen fogadták az elképzelést, és zöld utat adtak az országos automatizált gazdálkodási rendszernek, vagyis az OGAS projektnek, amelynek a keretében az egész Szovjetuniót, a termelő- és szolgáltatóegységek összességét be akarták vonni egy közös digitális rendszerbe. A terv az volt, hogy háromszintes struktúrában működik majd az egész: lesz egy nagy központi számítógép Moszkvában, a nagyvárosokban lett volna 200 középszintű gép, és összesen 20 ezer terminált terveztek elhelyezni a fontosabb termelési helyeken. Ám Gluskov eredeti elképzelései szerint a hármas struktúra ellenére a felhasználók, akik engedélyt kaptak volna rá, hogy használhassák az OGAS-t, szabadon kommunikálhattak volna egymással. Ahogy ebből az ötletből is sejthető, a szakember nem sokat érintkezett a szovjet valósággal: ideje nagy részét a vezetése alá tartozó Kibernetikai Intézetben töltötte, Kijev külvárosában. A tudós a munkatársait csupa fiatalból válogatta össze: a szervezetben az átlagéletkor 25 év körül mozgott. Szabadidejükben úgy tettek, mintha egy független országban élnének: a földjüket játékosan Cybertoniának nevezték el. Hogy a munka után ki tudják ereszteni a gőzt, táncesteket és konferenciákat szerveztek, sőt még egy lapot is kiadtak.
Nem is az internet volt az egyetlen találmány, amelyet ki akartak főzni a digitális boszorkánykonyhájukban. Gluskov már egy elektronikus pénznemen is törte a fejét. Bár ezt az ötletét lefújták, a fiatal csapatával az OGAS-nak 1962-ben már nyugodtan neki tudott vágni. Nagy szerencséje volt, hogy Marxot fejből tudta idézni: a leírások alapján így meglepően jól kezelte a személyét érő támadásokat.
Ám 1970. október elsején végül minden megváltozott: Gluskovot bekérették a Kremlbe, ahol bizony kellemetlen meglepetés érte. A tárgyalóterem hosszú asztalánál akadt pár üres szék: legnagyobb pártfogója, Brezsnyev főtitkár sem jelent meg a megbeszélésen. Ott volt viszont Vaszilij Garbuzov pénzügyminiszter, aki a Minszkben szerzett tapasztalatairól kezdett beszélni: mint elmondta, látott olyan tyúkólakat, amelyekben számítógép kapcsolta le és fel a villanyt, s zenével stimulálták a tojástermelést. Mint elmondta, szerinte inkább a gépeket ehhez hasonlókra kellene használni, ahelyett, hogy Gluskovék holmi hálózatot építgetnének. A pletykák szerint a miniszternek azonban voltak hátsó szándékai is: attól tartott, hogy az OGAS gyengíteni fogja az alá tartozó tárca pozícióit.
De akadtak más problémák is: egyes becslések alapján ugyanis 20 milliárd rubelbe – átváltva mai értéken 25,8 billió forintba – került volna a projekt. Ezt a Kremlben egyre többen sokallták. Ám a Brezsnyevnek kedves tervvel nem akartak teljesen szembemenni, ezért a projektet nem fújták le rögtön. Gluskov a következő években viszont azzal szembesült, hogy a bürokraták és a miniszté-riumok egyre inkább lassítják a munkáját, s mivel az akadályok miatt az eredmények nem jöttek, egyre nehezebb helyzetben volt, amikor a projekt mellett kellett érvelnie.
Végül egyre paranoiásabbá vált: lassan mindenhol összeesküvést sejtett. Azt gondolta, hogy amerikai kémek hátráltatják a munkáját, amikor pedig az egyik moszkvai megbeszélés után a tervezettnél előbb kellett leszállnia a gépének, azt hitte, hogy szabotázsakció érte a repülőt. Végül az OGAS projekt sorsát Gluskov korai halála pecsételte meg: 1982-ben, hosszú betegeskedés után, 58 évesen hunyt el.
Az eredeti ötletgazda fia, Vlagyimir Kitov szerint a szovjetrendszer egyszerűen nem volt elég rugalmas. „Óriási számban gyártottak fekete és barna cipőket, olyanokat, amelyek senkinek sem tetszettek, mégis tele voltak velük az üzletek” – hoz fel minderre egy tipikus példát.
Miközben az OGAS a rugalmatlan rendszer és a politikai érdekellentétek miatt szépen lassan kimúlt, az amerikai ARPANet, a mai internet elődje révbe ért. Amit az Amerikai Védelmi Minisztérium a helyi egyetemeknek és a kutatóintézeteknek hozott létre, mára egy olyan globális hálózattá vált, amelyet több mint 3 és fél milliárd ember használ világszerte.
