Az egészségügyben és az orvostudományban is, mint minden más területen, vannak felkapott témák. Ilyenek például a transzneműekkel (LMBT+ rövidítések, melyek meghatározását lásd külön, Sokféleség című írásunkban) kapcsolatos kérdések. Orvosi, tudományos értekezések, publikációk sokasága lát napvilágot ebben a tárgykörben. Amúgy erről a témáról mindenkinek van véleménye, akár a fociról, az autókról, a divatról vagy a politikáról. A kérdéshez a többség neveltetése, tapasztalatai, érzelmi attitűdjei mentén közelít – lehetetlen tehát igazságot tenni, de még a legkisebb közös többszörös megtalálása sem egyszerű feladat. A spektrum a teljes elutasítástól és a kriminalizálástól a teljes és feltétlen elfogadásig terjed.
Az orvosi szakirodalom sem egységes persze, hiszen a gyógyítók és a kutatók is emberek, saját nézetrendszerrel, attitűdökkel. Anélkül, hogy bármely szélsőséget éltetnénk, érdemes megnézni tárgyszerűen, hol tartanak azok a kutatások, amelyek a géneket okolják mindenért, lényegében levéve azt a felelősséget a delikvensek válláról, hogy a furcsa viselkedésmódokról, életvitelekről ők tehetnek.
Még a brit Times is olyan szalagcímmel jött le a minap, miszerint a tudósok hajszálpontosan megjelölték a nemi identitás mögötti DNS-szakaszokat. Ez ebben a formában a kattintásvadász címek iskolapéldája. A világ legismertebb transzneműhírportálja, az LGBTQ Nation sokkal finomabban vette át ezt a hírt a konzervatív laptól. Ők már csak úgy fogalmaztak: „A tudósok felfedezték azt a gént, amely felelős lehet a nemi identitásért.” Ez a verzió már közelebb áll az igazsághoz, hiszen a citált kutatás vezetője, dr. John Theisen azt mondta, egy valószínűségről, nem pedig tényről van szó.
Olyannyira így van ez, hogy a kísérletbe mindössze harminc főt vontak be, és még a kontrollcsoport vizsgálata sem történt meg. Azaz plusz harminc fő kellene, hogy a „megállapítás” legalább e két és fél tucat ember tekintetében igazolható legyen. A kutatók húsz olyan gént találtak, amely hangsúlyozottan szerepet játszhat, nem pedig szerepet játszik a transznemű-identitás kialakulásában.
Persze sokkalta nagyobb léptékű kutatások is vannak ebben a hálás témában. A Vanderbilt Egyetem, a George Washington Egyetem és a Bostoni Gyermekkórház is ilyen mintázatokat keres. Egy tavaly augusztusi hír szerint tízezer vérminta géntérképét elemzik, háromezer bizonyítottan transznemű emberé. Itt azonban még hosszú évekre van a tudományos konklúzió, és források is kellenek a kutatás folytatásához.
Ráadásul ezek az elhajlások egy igen összetett „tünetegyüttest” takarnak. Lényegében ma senki sem tud bizonyosat. A legobjektívebb meghatározás az orvosi irodalomban is létező pszichológiai probléma, a nemi dysphoria (diszfória). Maga az idegen szó elégedetlenséggel, nyugtalansággal, depresszióval és szorongással leírható hangulatot, illetve kellemetlen vagy kényelmetlen érzést jelent. Nyilvánvalóan a társadalmi-kulturális elvárások, attól függően, hogy mennyire erősek, fokozzák a fenti tüneteket. Ugyanakkor nem igazán létezik olyan teszt, eljárás, amellyel egyértelműen el lehetne különíteni a deviáns, lázadó magatartásformákat maguktól a pszichikai esetektől. Magyarán szubjektív alapon ítélhetjük meg azt is, hogy valaki betegségszerű tünetek miatt vagy csak egyfajta dacból állt be az LMBT+ csoportba – már ha egyáltalán vállalja nézeteit, vonzódásait. Mert hát a mozgalom kiáll ugyan, színes zászlókkal vonul, de a sokak által vitatott erőfeszítéseik, felvonulásaik stb. ellenére is csak az érintettek negyede vállalja fel eltérő nemi identitását!
Más kutatások szerint azok 70 százalékánál, akiknél beazonosították egyáltalán a nemi dysphoriát, más, igen súlyos problémahalmaz része volt ez a diagnózis. A kísérő kórképek közül a kora gyermekkori traumák vagy az együtt járó mentális rendellenességek a leggyakoribbak.
Azt mondani tehát, hogy az LMBT+ emberek így születtek, eléggé rázós megállapítás. Talán ha az említett tízezer fős kutatás egyszer véget ér, akkor nagyobb bizonyossággal lehet majd ilyen kijelentéseket tenni. Addig azonban nem árt aláhúzni: aki nemi vonzódásait tekintve nem a többség álláspontját követi, az tegye, csak ne tolja minduntalan a felelősséget Istenre, a génekre vagy más külső tényezőre. Aki pedig felvonul és a jogait követeli, igenis számoljon azzal, hogy lesznek olyanok a társadalomban, akiknek ez nem fog tetszeni. Igaz az is, hogy az LMBT+ mint csoport heves ellenzőinek sincs joga e közösség tagjait bántalmazni, kigúnyolni vagy súlyos módon hátrányt okozni nekik – függetlenül attól, hogy génjeik vagy szabad akaratuk tette őket olyanokká, amilyenek.
SOKFÉLESÉG
Mi is az az LMBT, s mi az a néha a végére biggyesztett Q, I, P, A és egyéb betű? Vagy miért használnak sok helyütt LMBT+ rövidítést? Szerintem aki nem nézegeti rendszeresen az efféle híreket, nem tagja a csoportnak vagy a kapcsolódó mozgalmaknak, az nem is tudja vagy nem pontosan tudja, mi is rejlik e mozaikszó, illetve különféle verziói közt. Nézzük a legelterjedtebbet. Az LMBT betűszó a nemzetközi szóhasználatban meghonosodott LGBT (lesbian, gay, bisexual, transsexual) magyar fordítása. Tehát: leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű. A név e kisebbségek összefoglaló megjelölése. Mint látható, a kifejezés eredete az angol nyelvterülethez köthető, ahol a 60-as évek, azaz a szexuális forradalom kora óta nyertek szélesebb körű társadalmi elfogadottságot a különböző nemi identitászavarok, elhajlások. Mert hát korábban nemigen akadt összefoglaló megnevezés a homoszexuálisokra, biszexuálisokra és hasonló problémákra. A harmadik nem meghatározást viszont az öntudatos LGBT+-csoportok, -aktivisták kifejezetten sértőnek érezték… Persze érthető, hogy mondjuk a homoszexuális vagy a b..i szót nem szívesen hallják, s persze nem elegáns egyszerűen betegségnek titulálni ezt az összetett viselkedés- és problémahalmazt, amely ráadásul igen sok embert érint és sokféleképpen nyilvánul meg.
Az angol nyelvterületeken így a gay szót kezdték használni, melynek régi jelentése vidám vagy jókedvű volt, de persze erre már senki sem emlékszik. Három-négy évtizede egyre több meleg és leszbikus már nem vállalta a közösséget a biszexuálisokkal és a transzneműekkel. Nyugaton az 1990-es évektől vált általánossá egyenrangúként beszélni melegekről, leszbikusokról, biszexuálisokról és transzneműekről a mozgalmon belül.
Innentől az LMBT kifejezés mind elterjedtebbé vált, s az angol nyelvű országokban a legtöbb közösség és a sajtó is használja. A betűszónak angolul sok változata létezik. A leggyakrabban egy Q betűt adnak hozzá a queer, avagy a nemi irányultság és/vagy identitás még nem eldöntött voltára utalva a questioning (kb. „kíváncsi”) rövidítéseként (esetleg két Q-t mindkét csoport jelölésére), az A-t az aszexuálisok, az I-t az interszexuálisok, a P-t a pánszexuálisok (vagy O mint omniszexuális) jeleként alkalmazzák. A jelenleg használt legteljesebb változata az LGBTTTIQQA betűk valamely sorrendje, de ebben a formában ritkán jelenik meg. A betűszóban időről időre történő bővítése helyett vannak csoportok és szervezetek, amelyek az LGBT+ (LMBT+) változatot használják, a + jellel utalva a lista lezáratlanságára.
Borítófotó: Várakozók egy ausztrál melegfesztivál mobilvécéi előtt. Akadnak tudományos kiskapuk a melegvilágban
