Néhány éve még a fantasztikus filmek témája volt, ma már egyre többet beszélnek kutatók – és az úgynevezett garantált alapjövedelemmel kampányoló politikusok – az intelligens gépek és robotok előretörése kapcsán arról, hogy hamarosan tömeges munkanélküliség fenyegeti majd az emberiséget. Az utóbbi hónapokban azonban ezt a szcenáriót jól láthatóan árnyalja – sőt, egyesek szerint meg is kérdőjelezi – az, hogy számos területen lép fel munkaerőhiány. Immár Kelet- és Közép-Európában is komolyabb munkaerőhiány lép fel, s errefelé a nyugati bérekhez való felzárkózás szintén egyre látványosabbnak tűnik.
Mint ismert, a bevándorlást támogató, korábban komoly gyarmatokkal is rendelkező nyugat-európai országok az olcsó, EU-n kívüli munkaerőre alapozva képzelték és képzelik el a demográfiai válságuk kezelését, méghozzá gyakorlatilag az Európai Közösség(ek) megalapítása óta. Az európai statisztikákat kiadó Eurostat nemrég publikált adatai szerint egyre nő a be nem töltött állások aránya az unióban. Jelenleg átlagosan közel kétszázalékos a mutató, és ez egyben a magyarországi középérték is. Kétségtelen, hogy Németországban rekordmagas lett ennek a szintje (2,6 százalék), és ez rávilágít arra, hogy miért annyira támogató a (jelenlegi) hivatalos német álláspont a bevándorlás kapcsán, hiszen a szolgáltatások területén az ország szintén jóval nagyobb (3,5 százalékos) munkaerőhiánnyal küzd, mint az EU-s átlag (2,2).
A képet tovább árnyalja az is, hogy a legutóbbi adatok alapján a pénzügyi válság első teljes évében, azaz 2010-ben csaknem 30 százalékkal kisebb volt a be nem töltött munkahelyek aránya az unióban. Ha ismét Németországra tekintünk, érdekes, hogy az elfogultsággal egyébként aligha vádolható Aydan Özoğuz, a bevándorlásért felelős, (még) hivatalban lévő szociáldemokrata miniszter a Financial Timesnak 2017 nyarán elismerte: a frissen érkezett szír – a migránsok körében egyébként magasabb végzettségű – menekültek kevesebb mint 50 százalékának van igazolható iskolai végzettsége, és háromnegyedük legalább öt (de inkább tíz) éven belül sem lesz foglalkoztatott, ami azt jelenti, hogy segélyekre szorulnak majd alacsony végzettségük és nyelvtudásbeli hiányosságaik miatt.
Ezzel párhuzamosan a hosszú távú munkanélküliséggel küzdők aránya – azoké, akik legalább egy éve keresnek állást, és akik körében szinte mindenhol többségben vannak az alacsonyabb végzettségűek – az utóbbi tíz évben (Németországot leszámítva) szinte valamennyi nyugati tagállamban nőtt, míg az EU keleti felében látványosan javult a helyzet. Ezért is érthető (bár némileg meglepő) a frissen hatalomra került Macron francia elnök pálfordulása menekültügyben: megválasztását követően arra mutatott rá, hogy összefüggés van a menekültek problémái és integrációs nehézségei, valamint az ország gazdaságának gyengélkedése között. Hogy miért? Ott majdnem kétszer akkora a munkanélküliség, mint Németországban, miközben a hosszú távon állástalanok közel azonos arányban vannak (45-42 százalék).
A korábbi német reformok beértek, ugyanis náluk 15 százalékot is meghaladóan csökkent a legalább egy éve munka nélkül lévők aránya 2006 óta, míg a franciák körében nemhogy nem csökkent, hanem egyenesen 3 százalékkal nőtt ez a mutató. Talán innen (is) eredeztethető az ifjú elnök harcias hozzáállása a szociális és foglalkoztatási kérdésekhez, amikor a menekültek/bevándorlók kötelező szétosztásáról szóló EU-s kvótáról vagy a kelet-európai olcsóbb, de legális munkavállalókat érintő korlátozásokról van szó.
Az (átmeneti) munkaerőhiánnyal kapcsolatosan azt is látni kell, hogy a felgyorsuló digitalizáció és a mesterséges intelligenciára való támaszkodás egy egészen újfajta helyzetet teremthet: a McKinsey nevű patinás elemzőcég szerint a termelékenység 1850 és 1910 között évente 0,3 százalékkal nőtt, 2015 és 2060 között pedig évente akár 1,5 százalékkal is bővülhet. Sőt, a növekedés egyre nagyobb része a szolgáltatói szektort érinti majd, ahol egyébként a népesség túlnyomó többségét foglalkoztatják Európában is. Ez tulajdonképpen akár négyszeres bővülési ütemet jelenthet az első ipari forradalomhoz képest. A Polihisztor átlagemberek eljövetele című írásomban (Figyelő, 2017/34. szám) már utaltam arra, hogy az első ipari forradalom óta a magasabb képzettségű, versenyképesebb szakmai tudással felvértezett és a képzetlen munkások bére közti különbség folyamatosan esett, nagyságrendileg körülbelül 30 százalékkal. S most gondoljunk a munkaerőhiánnyal sújtott ágazatokra, különösen az alacsonyabb képzettséggel is ellátható szolgáltatások területére, ahol már lasszóval és nagyobb fizetésekkel is nehezebb embert találni – vagyis ez részben egy természetes folyamatnak tűnhet történelmi mércével.
Végezetül nézzük meg, hogy a legnagyobb tanácsadó cégek miként látják a közeljövő foglalkoztatási trendjeit. A PwC 2017. márciusi összefoglalója szerint Nagy-Britanniában 2030-ra a mostani „átlagos” (azaz közepes végzettségű) dolgozóknak több mint a fele aggódhat amiatt, hogy a munkakörét automatizálják, miközben az ennél alacsonyabb (19 százalék) és magasabb (30) végzettségűek kevésbé tarthatnak ettől. (Ha minden réteget együtt vizsgálunk, akkor a fenti mutató 30 százalékos, ami egyébként 5 százalékkal jobb, mint a németországi érték.)
Összességében tehát mindenhez egy picit jobban (vagy éppenséggel sokkal jobban) kell majd érteni a filozófiától kezdve a pszichológián át a fizikáig és a kémiáig; azaz általában a magasabb fokú önképzésre is alkalmas többnyelvű „posztreneszánsz polihisztorokra” lesz kereslet. Mivel egyúttal egyre kevesebb határozatlan idejű munkahely jöhet létre a jövőben, sokkal inkább projektalapú, egyéni értéket is teremtő és flexibilisebb munkaerővel, méghozzá rövidebb élettartamú és dinamikusabb vállalatokkal körülvéve. Mindez akár elvezethet egy még összetettebb és államilag erősebben kontrollált foglalkoztatási-szabályozási környezethez és támogatáspolitikához, hiszen immáron kérdésessé válhat, hogy mennyiben beszélhetünk majd a munkavállalókon múló „versenyképességről” a mesterséges intelligencia korában.
