SOKAN KIMARADNAK A FACEBOOK-ÉLETÉRZÉSBŐL
Miközben az ezredfordulón még azt sem nagyon tudtuk, mire használjuk az internetet, és a magyar háztartások alig ötödében volt számítógép, addig mára már egyáltalán nem az eszközök hiánya vagy magas ára az, ami visszatartja az embereket. Tegyük hozzá, hogy okos-telefon és mobilnet még nem is létezett akkor, sőt, a Facebook elődjének tekinthető WiW (később, 2005. októbertől iWiW) sem volt, csak 2002 tavaszán indult…
Mostanra tehát nem a lehetőségek hiánya, sokkal inkább egyfajta mentalitás, hozzáállás miatt alakult ki egy igen változatos összetételű, de a világhálótól, a digitális gazdaságtól távol maradó csoport. Nem, nem a legszegényebbekről van szó, akiknek tényleg luxus még ma is egy okostelefon, s fejfájást okoz a havi internet-előfizetés vagy az internetegyenleg feltöltése. És nem is a legidősebbekről, akik a koruknál, szocializációjuknál fogva nem tudnak, nem akarnak bekapcsolódni a modern globális közösségi hálózatba.
MENNYIEN VANNAK?
A közösségi marketinggel foglalkozó RG Stúdió legfrissebb elemzése szerint nincsenek is kevesen, hiszen az 5,8 millió regisztrált magyarországi felhasználó rengeteg ugyan, ám a 6,16 millió 15–59 éves ember jó része mellett a 2,33 millió idős és az 1,45 millió gyermekkorú mintegy harmada is fent lehet. Magyarán legalább 1-1,5 millió aktív korú magyar még így sincsen rajta a közösségi oldalon. Annál is inkább, mert az 5,8 millió profilból is sok az inaktív vagy a havi egy-két alkalommal használt. Azaz a mintegy négymillió aktív online közösségi életet élő ember mellett ugyanennyi az attól jobbára távol maradók száma is.
A szegények és az idősek tömeges távolléte persze nem meglepő jelenség, így sokkal inkább azokról a 20 és 65 közötti emberekről érdemes most beszélni, akik tudatosan, „előre megfontoltan” kerülik a közösségi médiát. Pedig utóbbi a többséget végérvényesen „elnyelte”, így a bent lévők igen furán, megrökönyödve néznek azokra, akik kimaradtak a kütyütársadalomból, elegánsabban: a digitális világból. Annak is leginkább a közösségi szeletéből, vetületéből.
Ők azok, akiknek a mai napig nincsen okostelefonjuk, számítógépük, e-mail címük, vagy ha meg is van egy ezek közül, avagy akár mindhárom, nem vagy nagyon ritkán használják mondjuk e-levelezésre, virtuális közösségi kapcsolattartásra. Ilyen felnőtt, de nem idős átlagembereket egyre kevesebbet ismerünk, különösen az ország nagyvárosaiban. Sőt, immár azok száma is kevés, akiknek nyomógombos, internetelérést sem tudó mobiltelefonjuk van. Ők a digitális bennszülöttek teljes ellentettjei, nevezzük őket analóg nomádoknak.
AZ ANALÓG NOMÁDOK
Érdekes módon a legjellemzőbb kutatások pusztán arra keresik a választ, hogy van-e valakinek ilyen vagy olyan eszköze, így erről sokkal pontosabb adataink vannak, és a főbb számokat említettük is. Jóval ritkábban kerül terítékre az a kérdés, hogy ha valakinek van is mondjuk okostelefonja, tabletje, laptopja vagy akár régies, ódivatú asztali számítógépe, pontosan mire, hogyan, mennyit használja. Illetve, ha azt is mondja, hogy havi, heti, napi szinten, valójában mennyire tekinthető tényleges közösségi felhasználónak.
Mert a divat erejét kár lenne alábecsülni! Az Apple iPhone-ja akkor is tömegeknek kell, ha amúgy eszük ágában sincsen rendszeresen levelezni, csetelni vagy „fészbúkozni” rajta. A távol maradó, amúgy anyagilag és a végzettséget tekintve nem hátrányos helyzetű analóg nomádok jellemzően olyan embertípusok, akik – sokszor joggal – idegenkednek attól, hogy magánéletük egyes mozzanatait akár a közösség más tagjai kövessék, akár maga a „mindenható” Facebook.
Sajnos a legtöbb óvatos ember félelmei jobbára beigazolódtak tavasszal, amikor kirobbant az év legnagyobb internetes botránya, a lapunkban is részletesen elemzett Cambridge Analytica-ügy. Ennek lényege, hogy a Facebook hosszú évek óta partnercégeknek értékesítette lényegében minden digitálisan rögzített mozdulatunkat. Mit kedvelünk, mire keresünk, kikkel barátkozunk, mit gondolunk? Ez utóbbit ráadásul szigorú gépi és emberi cenzorok „terelik mederbe”, mondjuk gyűlöletbeszédnek minősítve azt is, ami valójában csak egy karcosabb vélemény. A program pedig, amely a közösségi híreket az orrunk elé dobálja, kihagy minket olyan történésekből, amelyekről „ő” úgy gondolja, azokról nem kell tudnunk. Márpedig a magyar emberek kétharmadának a Facebook az elsődleges hírforrása, legalábbis a Reuters Institute kétezer fős év eleji felmérésének a tanúsága szerint.
FELESLEGES ÓVATOSSÁG?!
A legtöbben csak legyintenek, őrájuk úgysem kíváncsi senki. De valójában a helyzet ennél súlyosabb. Magam ugyan fent vagyok a közösségi oldalakon, de sokszor bizony megértem a távol maradókat. Érveik nagyon is meggyőzően hangzanak.
Rengeteg ember akad tehát, aki fent van ugyan, de csak alibiből, vagy mert ciki teljesen kimaradni. Legtöbbször képet sem tesznek fel magukról, nem posztolnak semmit, és amúgy is, feltehetően a mindennapokban sem a magamutogató típusok. Aki viszont nem szereti a rivaldafényt, a nyilvánosságot, de lemaradni, kimaradni sem akar, annak nincs más választása, mint hogy fotó nélkül, esetleg valamilyen álnéven regisztráljon, és csak ritkán nézegesse a közösségi oldalakat. Mondjuk, ha a munkája, kapcsolattartása miatt nagyon muszáj. Igaz, hogy nem is kap „remek” személyre szabott reklámokat, és nem lopják el a digitális személyiségét, hogy azután nagyvállalatoknak vagy akár elemzőknek értékesítsék azt…
EGY KIS „RETROSPEKTÍV”
Érdekes mai szemmel visszanézni, hogy az internetes sajtó (az Origo.hu) még 2002-ben hogyan közelítette a témát. Közölt egy cikket Sokunkat még nem érdekel az internet címmel. E szerint akkoriban stagnált az otthoni internetellátottság szintje. Ekkor zárult az első nagyobb, az informatikai fejlettséget, illetve a világháló terjedését vizsgáló program (World Internet Project – WIP), mely szerint a háztartások 26 százalékában volt legalább egy számítógép. Ma ez az arány 75 százalék feletti, de az okostelefonokat is beleértve már 90 százalék körüli. Közben pedig az internet-előfizetések száma meghaladta a 9,5 milliót. Igaz, egyetlen aktívan szörföző felnőttre több előfizetés is juthat, hiszen a munkahelyi, az otthoni és a mobilnet is külön-külön számíthat bele a statisztikákba. Visszakanyarodva az ezredfordulós adatokra: 2001-ben a háztartásoknak csupán a 6 százaléka kapcsolódott a világhálóhoz, bár az 1999-es 2 százaléknak így is a háromszorosa volt ez az adat. Tizenhét éve Budapesten, a nagyvárosokban is csak 8-9 százalék körüli volt a penetráció. A mutató országos átlagban tavaly már meghaladta a 82 százalékot.
