Most ősszel az egyik legnagyobb költségvetésű népszavazási kampány Kaliforniában zajlott, egy első látásra igen furcsa javaslat kapcsán. A kezdeményezők állami szabályozást akartak a dialízisklinikák működése tekintetében, amely egyrészt előírta volna, hogy a bevételnek a közvetlen betegellátási költségek 115 százalékát meghaladó részét vissza kell téríteni a pácienseknek, valamint megtiltotta volna, hogy válogassanak a betegek között a finanszírozó szerint. A referendumot egy betegszervezet kezdeményezte, ám hamarosan mindkét oldalon jelentős erők gyűltek össze.
A támogatók részéről a demokraták, a szakszervezetek, a bevándorlókat segítő egyesületek, a nyugdíjasszervezetek, valamint a különféle etnikai alapú társulatok, mint például a Latino Koalíció, a Mi Familia Vota, a Kaliforniai Kisebbségi Veteránok Koalíciója, a Fekete AIDS-intézet, a Fekete Közösségi Egészségügyi Munkacsoport, a Fekete Nők a Wellnessért.
A javaslatot ellenző oldalon a dialízisben érintett cégeken kívül a republikánusok sorakoztak fel, továbbá a kórházak különféle szervezetei, az orvosok különböző egyesületei, valamint néhány betegszervezet.
A kezdeményezők több kifogást soroltak fel a javaslat indokaként. A fő érv a túlárazás ellenére is elégtelen szolgáltatási színvonal volt. Azt panaszolták, hogy míg a nagy dialízisszolgáltatók akár 350 százalékkal több pénzt kérnek el a magánbiztosítottak kezeléséért, mint a Medicare betegeinek ellátásáért, addig a dialízisklinikákon csótányok, piszkos fürdőszobák és vérfoltok veszélyeztetik a pácienseket. (Az USA-ban az egészségbiztosítás elég bonyolult dolog, lásd az Egészségbiztosítás
az USA-ban című írást.)
Kalifornia dialízisre szoruló betegeinek a hetven százalékát két nagy (egyébként nonprofit formában üzemeltetett) cég látja el. A társaságok tulajdonosai viszont profitérdekelt vállalkozások, amelyek nem nyereség, hanem különféle szolgáltatások és jogdíjak formájában találják meg a számításukat. Ennek köszönhető az a furcsa szabályozási kísérlet, miszerint a bevétel nagy részét költsék közvetlenül a betegekre vagy az őket ellátó személyzet bérére, avagy utalják vissza.
Az ellentábor leginkább azzal érvelt, hogy a Medicare diktált árai mesterségesen alacsonyak, és ha korlátozzák a dialízisközpontok gazdálkodását, akkor a vesebetegek életét kockáztatják. Az ellátás színvonala pedig Kaliforniában az országos átlag felett van.
A kampányra fordított pénzek tekintetében nem éppen egyenlő felek küzdelmét láthattuk. Az ügy támogatóinak két szakszervezet jóvoltából 18 millió dollár állt a rendelkezésére, míg az ellentábor 110 milliót fordíthatott a kampányára, amelyből százmilliót a két nagy dialízisszolgáltató, a DaVita és a Fresenius adományozott.
A különbség meglátszott a sajtómegjelenések tekintetében, de a meccs nem tűnt lefutottnak: egy október közepi közvélemény-kutatásban 47-32 arányban még a támogatók vezettek. Ami a szervezőket sokkal inkább nyugtalaníthatta, az az, hogy az elmúlt évtizedben a demokraták többször próbálkoztak egészségügyi tárgyú népszavazásokkal az államban, de soha nem volt sikeres a kezdeményezés. Most is körülbelül 60-40 arányban vesztettek, mint korábban mindig.
Tartottak már referendumot arról, hogy az egészségbiztosítási díjakat egy állami hivatal felügyelje, s felmerült már az is, hogy bevezessenek egy közgyógyellátásra hajazó gyógyszertámogatási rendszert a szövetségi szegénységi szint négyszerese alatt élők számára (hiába, Kalifornia gazdag állam). De volt már kísérlet az orvosok számára kötelezően előírt alkohol- és kábítószer-szondáztatás bevezetésére, összekötve azzal, hogy a négyszeresére emeljék a műhibaperekben nem vagyoni kártérítésként kifizethető összeget. Legutóbb 2016-ban Bernie Sanders vezette – az elnökválasztási kampányától biztosan függetlenül – azt a népszavazási kezdeményezést, hogy az állami szervek ne vásárolhassanak drágábban gyógyszert, mint amennyiért a veteránügyi hivatal szerzi be őket.
Miután Kalifornia a demokraták egyik biztos bázisa, nehéz megítélni, hogy miért futnak neki rendre vesztes referendumoknak. Úgy tűnik, a szavazók egészségügyi kérdésekben konzervatívabbak, mint a képviselőik.
EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS AZ USA-BAN
Amerikában az idős- és szegényellátás kivételével nincsen állami egészségbiztosítás, mindenkinek magának kell biztosítást kötnie. Sokféle van, sokféle áron.
Léteznek olyan konstrukciók, hogy semmit sem vagy csak tíz-húsz dollár önrészt kell leszurkolni. Van, hogy a biztosító csak akkor kezd fizetni, ha a beteg az adott évben elköltött öt-hatezer dollárt, de ilyenkor sem áll mindent. Úgy tűnhet, az olcsó biztosításoknak nincs sok értelme, de ez nem így van. Nemcsak „totálkár” esetén használhatók, hanem bőven meg lehet keresni rajtuk a konstrukció összegének a többszörösét is.
A szabad orvosválasztás ugyanis egyáltalán nem magától értetődő. Annál az intézménynél vehetjük igénybe az ellátást, amelyikkel a biztosítónknak szerződése van.
Hogy melyik orvos vagy kórház kerül fel erre a listára, az attól függ, hogy milyen árat tud kialkudni a társaság az egyes ellátásokkal kapcsolatban. Nagy biztosító sok beteggel az ellátási területen lényegesen jobb alkupozíciókkal bír, mint a kisebb, kevés pácienssel rendelkező. Mint a cikkből látjuk, a szövetségi Medicare az árak harmadán-negyedén tud szerződni a műveseállomásokkal más, kisebb biztosítókhoz képest, és nem ismerjük ezen állomások nem biztosítottaknak szóló listaárait. Tapasztalatok szerint a listaárak akár ötöde is lehet a biztosított ügyfélnek felszámolt díj.
Így tehát lehetséges, hogy öt-hatezer dollár erejéig a társaság semmit sem fizet, de az ügyfelek biztosítottként azon az áron vásárolják az ellátást, amennyiért a biztosító kapja, azaz nyolcvanszázalékos kedvezménnyel kapják az egészségügyi kezelést a biztosítási díjért cserébe.
