Mekkora az esélye a valutaunió felbomlásának?
Pogátsa Zoltán közgazdász, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense: Kis esélyt látok arra, hogy megszűnjön az euróövezet. Az persze előfordulhat, hogy bizonyos országok távoznak a közösségből. Ettől még a valutaunió tovább tudna működni, és még az is lehet, hogy megerősödne. Kevésbé tartom valószínűnek a kettészakadást, azaz egy déli és egy északi euró kialakulását, ha törés következne be; az inkább némely országok esetében a saját fizetőeszköz visszahozását jelenthetné.
Csaba László közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja: A valutaunió az elődjével együtt egy évtizedek óta fennálló egység, s miután már számos megpróbáltatást – például a 80-as, 90-es évek viharai, az angolok távolmaradása – túlélt, irreálisnak tartom, hogy felbomlana vagy kettészakadna a közeljövőben. Mára már a gazdaságok között olyan összefüggés alakult ki, hogy a közös pénzt használó vállalatoknak, bankoknak, háztartásoknak aránytalanul nagy hátrányokkal járna a kilépés. Annyira nyilvánvalóak az euróhasználat előnyei és az övezet elhagyásának a költségessége, hogy még a görögök sem támogatnának egy ilyen lépést: a „legrosszabb” eredmények szerint is a megkérdezettek legalább 75 százaléka a valutaunióban maradás mellett volt.
– Miért gondolják sokan, komoly szakemberek is, hogy az eurózóna hosszabb távon nem maradhat fenn? Mik az övezet főbb problémái?
P. Z.: Nem lehet olyan reálkamatlábat meghatározni, amely a centrum és a periféria országainak egyaránt megfelelő lenne. A lassabban növekvő fejlettebb államok számára az alacsony ráta a jó, miközben a sebesebben haladó felzárkózók esetében az infláció féken tartása miatt szigorúbb monetáris politikára van szükség. A problémák jelentős része az előbbi eltérésekre vezethető vissza, amelyeket már a maastrichti szerződés megkötése előtt is láttak az euróövezet megalkotói, de a politikai szándék erősebbnek bizonyult a gazdasági kétkedéseknél. És ez a megközelítés azóta is igen markánsan jelen van, bár a német pénzügyminiszter 2015-ben megpróbálta Athént kitessékelni a zónából.
– Kik jártak jól az euróval?
P. Z.: Inkább fordítva válaszolnék a kérdésre. Igen népes azon országok tábora, amelyeknek a közös fizetőeszköz bevezetése nem tett jót. Idesorolható Görögország mellett Írország, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Ciprus, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia és Finnország. A perifériaállamok közül Szlovákia a kivétel, ugyanis a válság idején lépett be az övezetbe, azt követően, hogy az eszközárakban bekövetkezett úgynevezett buborékok kipukkadtak. Az alacsony kamatlábak a fejletlenebb országokban rendre buborékok kialakulásához vezettek, jellemzően az ingatlanpiacon, például a nyaralók árában. Ezek az anomáliák pedig végső soron iszonyatos mértékű importot vonzottak.
Cs. L.: Ideológiai vitának tartom azt, hogy a közös monetáris politika csak a centrum államainak felel meg, hiszen innen nézve Szlovákia a magországokhoz tartozik, miközben például Franciaország peremvidék. Semmilyen tárgyi alapja nincs azoknak a téziseknek, melyek az eltérő fejlettségi szintekkel magyarázzák a valutaövezet működésének minden rendellenességét. Nem a gazdaság de facto állapota, hanem a gazdaságpolitikák a meghatározók ilyen szempontból. Franciaország esetében például érdemes megnézni az államháztartási adatokat legalább tíz évre visszamenőleg. Egyes tagállamok nagy hiányai és az elszabadult államadósságok az igazi problémái a valutaövezetnek. Az szintén egy ideológiai kérdés, hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában mekkora felelőssége van Németországnak. Mindig voltak országok, amelyek külkereskedelme hatalmas többletet mutatott, a világgazdaság általában nem mozgott az egyensúly irányába. Ezt számonkérni, erre hivatkozni nem jó érv. Ne feledjük: a francia költségvetést nem a németek alakítják!
P. Z.: Én azt tartom ideológiának, hogy a fejlett gazdaságú centrum országok és a fejletlen gazdaságú periféria között nincs különbség a gazdasági versenyben.
Cs. L.: Ezt senki sem állította. A tények és a számok magukért beszélnek: miközben Franciaország egy főre jutó GDP-je 39 700 dollár, például Lettországé 13 600 dollár.
– Megroggyanna-e az Európai Unió, ha megszűnne a közös fizetőeszköz?
P. Z.: Most sincs a legjobb állapotában a közösség, annyi biztos. Az EU-nak mindig a közös piac volt a lényegi eleme, a termékek és a szolgáltatások szabad áramlásán van a hangsúly. Az euró természetesen segíti a folyamatot, de tulajdonképpen nem feltétele annak. A külkereskedelmi egyenlőtlenségek, amelyek mögött a gazdasági szerkezeti különbségek állnak, akkor is fennmaradnának, ha már nem az euró lenne a fizetőeszköz. Magyarán azon a helyzeten, hogy az unióban Németország majdnem minden állam első számú kereskedelmi partnere, ráadásul jelentős kiviteli többlettel, a drachma, a líra és a frank felélesztése sem változtatna. Berlin az induláskor a bérek befagyasztásával mindenkit lekörözött, a többi ország – annak ellenére, hogy közben fejlődött a német bérszínvonal – azóta sem képes felvenni velük a versenyt.
– Magyarországnak mi az érdeke ebben a helyzetben?
Cs. L.: Egyes országok valutái ellen könnyű spekulálni, az euróval szemben nehezebb. Nem beszélve arról, hogy egy kis állam a zónán belül majdhogynem ugyanannyiért jut finanszírozáshoz, mint Németország. Az alacsony kamatok időszakában ez az előny kevésbé szembetűnő, de a kamatemelések folytatódásával s a különböző piacokon mára kialakult lufik kipukkadásával változhat a helyzet. A valutaövezeten kívül maradni annak jó, aki semmilyen szabálynak nem akar megfelelni. Tudom, hogy jelenleg nincs napirenden az eurózónába való belépés Magyarországon, de ettől függetlenül úgy gondolom: a mostani körülmények között is érdemes lenne feladni az önálló monetáris politikát. Az övezethez való tartozás ugyanis – minden kötöttségével együtt – több előnyt biztosít, mint a saját kamatszintek meghatározása.
P. Z.: Magyarország szemszögéből – bár az uniós csatlakozáskor vállalta, hogy belátható időn belül a valutaövezetbe is belép – az ideális megoldás a dán példa követése lenne. A forint árfolyamát érdemes lenne fixálni az euróhoz képest, és törekedni kellene arra, hogy minél hosszabb távon fennmaradjon ez az állapot. Ezzel tulajdonképpen az eurózóna összes előnyét – mindenekelőtt a stabilitását – élvezhetnénk, miközben a hazai fizetőeszköz leértékelése mint monetáris politikai eszköz a jegybank kezében maradna, és a megszorítási kényszer sem lenne ránk érvényes. Ha megnézzük az árfolyamokat, tulajdonképpen már most is ez történik.
