A Trianon utáni időszak traumáját egy ideig feledtették a revíziós sikerek. Különös eufória övezte a Felvidék visszacsatolását, melyet az olasz és német bábáskodással meghozott I. bécsi döntés tett lehetővé 1938-ban. Babucs Zoltán hadtörténésszel, a Magyar Hírlap szerkesztőjével és Gali Máté történésszel azért ültünk asztalhoz, hogy felidézzük magát az eseményt, elhelyezzük a maga korában, beszéljünk arról, mit jelentett ez a nemzetnek, s utóéletét vizsgálva kimondhassuk: nincs miért szégyenkeznünk.
– Hogyan vezetett az események láncolata oda, hogy 1938 novemberében visszakaptuk a Felvidéket?
Babucs Zoltán: Az 1920-as évektől az olasz politika nyitott felénk, és mi is kerestük az olaszok politikai barátságát. Eközben Németország megerősödött, Hitler hatalomra került, megtörtént a Saar-vidék és a Rajna-vidék visszacsatolása, a német fegyverkezés beindult. Hitler igyekezett behatolni a közép-európai térségbe, innentől kezdve a magyar belpolitikát a Berlin–Róma-tengely, a két nagyhatalom közötti lavírozás jellemezte. A mi szempontunkból nagyon fontos lépés volt, amikor 1938. március 5-én Darányi Kálmán miniszterelnök meghirdette a győri programot, amely a Magyar Királyi Honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztését irányozta elő. Trianon a magyar haderőt is szűk keretek közé szorította, ezt azonban a húszas évektől kezdve igyekezett kijátszani a kormány, például rejtett sorozásokkal és fegyverbeszerzésekkel. Németország 1938 márciusában bekebelezte Ausztriát, ezáltal szomszédokká váltunk. A magyar hadsereg vezetésében erősödött az a nézet, miszerint német segítséggel megvalósítható lesz a fegyveres revízió. A kormány viszont 1938 augusztusában Bledben aláírta azt az egyezményt, amelyben lemondott erről, és a kisantant hozzájárult a fegyverkezési egyenjogúságunkhoz.
Gali Máté: Azt is tegyük hozzá, hogy garantálták a magyar kisebbség jogait.
B. Z.: Így van. Augusztus végén Horthy és a felesége Kielbe utazott, ahol Hitler közölte, fegyveres fellépésre készül Csehszlovákiával szemben, s jelezte a kormányzónak: amennyiben Magyarország hajlandó fellépni támadó félként, azt pozitívan értékeli, és majd az osztozkodásnál figyelembe veszi a magyar területi követeléseket. Ezt a kormányzó elutasította. Arra hivatkozott, a magyar honvédség nem alkalmas arra, hogy felvegye a harcot a jól felfegyverzett csehszlovák haderővel szemben, és nehéztüzérség hiányában áttörje az északi trianoni határ mentén létesített kiserődrendszert.
G. M.: Emellett Csehszlovákiának segítségnyújtási szerződése volt Franciaországgal, valamint a Szovjetunióval, s Horthyék nem voltak biztosak abban, hogy Jugoszlávia és Románia semlegessége biztosítható lesz-e. Amikor a kormányzó közölte, hogy Magyarország nem hajlandó magára vállalni a háború kirobbantásának ódiumát, akkor Hitler állítólag rendkívül ingerülten azt felelte neki: aki részt akar venni a lakomán, annak a főzésből is ki kell vennie a részét.
Fotó: Horthy Miklós kormányzó a komáromi hídon 1938. november 6-án
– Reálpolitika mozgatta Horthy döntését?
B. Z.: Világosan látta, hogy ezzel a hadsereggel nem tudunk egy sikeres támadást végrehajtani. Innentől kezdve datálható az, hogy a németek nem viseltettek túl nagy szimpátiával a magyar fél iránt, ez megnyilvánult később Kárpátalja és a II. bécsi döntés esetében. Nem pártolták a területi igényeink kielégítését, és a II. világháború idején is megmaradt a német fél hűvös távolságtartása.
G. M.: A revíziós politika a két háború közötti külpolitika sarokköve volt, de nyíltan nem képviselték mindaddig, amíg Bethlen István 1927 tavaszán meg nem kötötte Rómában az olasz–magyar barátsági szerződést. A kormány mozgásterét addig nagyban befolyásolta a népszövetségi kölcsön és a nagyhatalmak katonai ellenőrzése. Viszont az olaszok is elégedetlenek voltak a versailles-i szerződéssel, ez közelebb hozta egymáshoz a két országot. Ám Mussolini hangsúlyozta: ne várjunk teljes revíziót. A magyar politikai osztály reálisan látó tagjai szintén tudták, hogy a „mindent vissza” nem teljesíthető. Amikor 1934-ben Gömbös Gyula Mussolininél járt, bemutatott egy térképet, amelyről jól látszott, hogy ő maga sem gondolkodott teljes revízióban. Például a Székelyföldet nem kérte volna vissza.
– Tehát a revizionista retorika árnyaltabb gyakorlatot takart?
G. M.: A színfalak mögött a vezető politikusok pontosan tudták, hogy a teljes felülvizsgálat nem megvalósítható.
B. Z.: Az első bécsi döntést a müncheni egyezmény előzte meg, amelyben Csehszlovákia szudétanémetek által lakott részét Németországnak ítélték, s a függelékbe bekerült, hogy a cseh kormánynak rendeznie kell területi vitáit a lengyel és a magyar kormánnyal. A lengyelek kész helyzet elé állították a cseheket, hiszen bevonultak Teschenbe. Mi a tárgyalásos megoldást választottuk. A magyar–csehszlovák egyeztetések október 8-án meg is kezdődtek Komáromban, de hamar kudarcba fulladtak. 14 ezer km2-t kértünk vissza, a csehszlovákok Tiso vezetésével 5400-at engedtek volna át, így a vita egyre élesedett, de belementek Ipolyság és Sátoraljaújhely átadásába. A további tárgyalások sikertelenek voltak, s október 13-án a Magyar Királyi Honvédség mozgósított, 1919 óta első alkalommal. Erődemonstrációként nagygyakorlatokat tartottak az északi határ mentén. A honvédség hét vegyes dandárjából négy zárkózott fel oda az Ipoly-rendelet értelmében, a Rongyos Gárda egységeivel egyetemben. Az ország október 20-án kérte a nemzetközi döntőbíráskodást, melyből végül Anglia és Franciaország kivonta magát. Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter hirdette ki a határozatot – a németek a csehszlovákoknak kedveztek, az olaszok pedig nekünk.
Fotó: Egri bakák Krasznahorka „büszke vára” alatt
B. Z.: Diverzáns tevékenység folyt. Például Esztergom térségében egy magyar civil ruhás különítmény átkelt a Dunán és tűzpárbajba keveredett, mindkét részről estek el katonák. Azután a csehek még néhányszor berepültek, végül november 4-én kiadták a kormányzó felvidéki bevonulásra utasító hadparancsát, amely az alábbi mondattal zárult: „Isten és a Haza nevében: előre!” November 5–15. között történt meg a honvédség bevonulása, nagyon szigorú forgatókönyv szerint: miként történjenek az ezzel kapcsolatos ünnepélyek, milyen magatartást tanúsítson a haderő, amelynek nem feladata a csehszlovák idők alatti visszaélések megtorlása, hogyan viszonyuljanak a tót és a rutén lakosokhoz. S megszabták a hűvös távolságtartást a csehszlovák kolonialistákkal és a kommunistákkal szemben.
G. M.: Más társadalomfejlődési utat járt be Csehszlovákia az I. világháború után, mint mi. Márai fel is jegyzett egy történetet, amikor egy magyar katonatiszt dührohamot kapott, mert egyszerű „jó -estét”-tel köszönt neki a portás a szállodában, ugyanis Magyarországon ahhoz szokott, hogy hozzáteszik: alázatos tisztelettel. Ez jól szemlélteti a húsz év alatt kialakult kulturális különbségeket. Egyébként Márai Ajándék a végzettől című művéből a bevonulást követő eufóriáról sokat megtudhatunk. De Horthy háború után írt emlékirataiban maga is megemlékezik arról, amikor fehér lován átvonult a komáromi hídon, s néhány nappal később Kassára is megérkezett. Ezt írta: „Aki úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába vagy hullottak térdre az út mellett, s ahogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül.”
– A Felvidék visszaszerzése után az ország egyre nagyobb német nyomás alá került. Ez volt az ár?
G. M.: Ez a régió német érdekszféra volt. Bethlen István miniszterelnök francia–angol orientációt képviselt, az őt követők közül viszont Gömbös már a németekhez és az olaszokhoz közeledett. Sajnos utóbb nagyon súlyos politikai és gazdasági következményei lettek annak, hogy a revíziót a tengelyhatalmak támogatták.
Fotó: Az egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred katonái egy felvidéki diadalkapu előtt
G. M.: Ha belelapozunk néhány korabeli történeti szakkönyvbe, tankönyvbe, azt olvashatjuk az ötvenes években, hogy a revíziós politika „bűnös politika”, amely Magyarországot a német imperializmus szekerébe fogta. A hatvanas években indult meg egyfajta lassú szakszerűsödés; abból az időből már olvashatunk olyan óvatos megfogalmazást, hogy Magyarország erősen magyarok által lakott területet kapott vissza. De igazán kiegyensúlyozott és tárgyilagos munkák a rendszerváltás után születtek.
B. Z.: A Magyar Néphadsereg 68-as csehszlovákiai bevonulása idején még sok felvidéki magyarban élt az 1938-as hazatérés emléke, és csalódottan vették tudomásul, hogy a haderő nem az ő visszacsatolásukra érkezett. De azt is látni kell, hogy az eltérő csehszlovák fejlődési útnak köszönhetően viszonylagos jólétben éltek a felvidéki magyarok, és sokan közülük az asszimilálódást választották, szemben a romániai magyarsággal, amelyre egy nagyon erős nacionalista és magyarellenes diktatúra települt, elszipkázta a javaikat, anyanyelvüktől és vallásuktól egyaránt meg akarta fosztani a magyarokat és a székelyeket. Észak-Erdélynek és Székelyföldnek az a négy év nagyon sokat jelentett, amíg újra Magyarországhoz tartozott, és az ottani nemzetrészek legnagyobb szellemi erőtartalékát mind a mai napig a „kicsi magyar világ” elevenen élő emléke biztosítja.
– Beszélhetünk ma már arról emelt fővel, bűntudat nélkül, hogy az első bécsi döntés igazságot szolgáltatott?
G. M.: Azt ki lehet jelenteni, hogy az I. bécsi döntéssel meghúzott határok az etnikai igazságossághoz sokkal közelebb álltak, mint a Trianonban kijelöltek. 1938 novemberében 12 ezer km2 tért vissza 1,041 millió lakossal, ez az 1910-es magyar statisztikák szerint 86 százalékban magyarok lakta térség volt. Miután az új határ az etnikai igazságosság feltételeinek nagymértékben megfelelt, beszélhetünk róla emelt fővel.
B. Z.: Ráadásul nem fegyveres úton kényszerítettük ki. Azt is hozzá kell tenni, hogy az I. bécsi döntés egyik fél igényét sem elégítette ki, hiszen a csehszlovákok hatalmas veszteségnek élték meg, míg mi többet szerettünk volna, hiszen maradtak még ott nagy magyar lélekszámú városok. De az is tény, hogy ennek érdekében elindult a versenyfutás a német fél kegyeinek a kereséséért. Egy érdekességet még hadd említsek. 1939. április 21-én született egy olyan határozat, melynek értelmében ünnepélyes alkalmakkor a magyar himnusz zárásaként – a Felvidék hazatérését megörökítendő – a Rákóczi-induló első szakaszát játszották 1944 végéig.
– A történetírás elvégezte már azt a munkát, amely leszámol a baloldali toposzokkal, s a tárgyilagos, ám a nemzeti érdekeket szem előtt tartó narratívából értékeli a revíziós törekvéseket?
B. Z.: Csak a nemzeti-konzervatív történetírás tárja fel ezeket a témákat, a baloldali még nem jutott el idáig, sémákban gondolkodik. De a jelenkori történészeknek az ifjúság nevelése is nagyon fontos feladata, hiszen egészséges nemzettudatot kell formálni. A vészmadarakkal ellentétben magam is osztom Raffay Ernő álláspontját: mostani kormányunk a „haza a magasban” elv alapján cselekszik. Gazdaságunk megerősödésével, a haderőfejlesztés velejárójaként külpolitikánk is erélyesebben tud kiállni az elszakított, őshonos nemzetrészeinkért. A határokat többször is áthúzhatták a fejünk fölött a mi megkérdezésünk nélkül, de az 1947-es párizsi békeszerződést leginkább a szellemi nemzetegyesítéssel negligálhatjuk, bizonyítván ezzel is, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan!
G. M.: Nagyon fontos továbbá a kultúrnemzeti koncepció hangsúlyozása. Azaz a magyar kultúrában élők és gondolkodók egybefogása. Ennek köszönhetően szellemi téren megvalósulhatna a nemzet határokon átívelő újraegyesítése.
Fotó: A budapesti „József nádor” 2. honvéd gyalogezred bevonulása Párkányba 1938. november 6-án
Borítófotó: Felejtés ellen. Babucs Zoltán és Gali Máté felidézte a revíziós politika első nagy siekrének, az I. Bécsi Döntésnek a körülményeit (Kőhalmi Péter)
