ELHUNYT JACQUES CHIRAC
Régen történt olyan esemény, amely annyira egységbe szólította és megrázta Franciaországot, mint Jacques Chirac 2019. szeptember 26-i halála. A hatszögletű államot szinte megszemélyesítő, ikonikus alak 2005-ös agyérkatasztrófája óta már nem nagyon mutatkozott a nyilvánosság előtt. „Mint egy sebzett oroszlán” – fogalmazott a Le Figaro. A lap az internetes kiadás olvasói által posztolt méltatásokat idézte. Malek B. az elhunyt államfő személyében az elvek emberét respektálta: „Sohasem feledjük, hogy volt mersze szembemenni George Bushsal a szeptember 11-i merényleteket követően, amikor nemet mondott az Irak elleni háborúra.” Alice H. szimpatikus apafigurát látott benne, szerinte távoztával egy egész korszak is vele együtt tűnik tova. Marianne, a gall sapkás, minden nagy színésznő alakjában megmintázott nőalak, Franciaország jelképe így búcsúzott a „buldózertől”.
A KEZDETEK
Ezt a nevet Georges Pompidou elnök adta Chiracnak – tréfásan így emlegette a kormányában szívósságával kitűnő, leállíthatatlan, nagy munkabírású politikust. A déli, corrèze-i gyökerű Chirac nem csak a szóbeszéd szerint volt a „nép fia”; sohasem feledte szülőföldje örökségét, „fekete huszár” nagyapját – így hívták a „harmadik köztársaság” egyik oszlopaként tisztelt vidéki tanítókat. Ő maga is állami szolgálatba állt, tovább koptatva a magasabb állami adminisztráció felé törekvő fiatal nemzedék kötelező „gladiátorképzője”, az École nationale d’administration (ENA) padjait.
A rá jellemző agilitással Chirac egy rövid amerikai tanulmányútján kis híján meg is nősült. A szülők által történt „kikosarazása után” alig egy éven belül a hazájában talált menyasszonyt magának. S életpályát is: túlesett az algériai háborún, ahol 1956–57-ben keményen harcolt, megsebesült és magasabb tiszti rangot szerzett, majd miután befejezte tanulmányait, 1962-ben már Georges Pompidou miniszterelnök kabinetjében volt, az új politikusnemzedék, az „ifjú farkasok” között. 1967-ben, konzervatív jelöltként, szűkebb pátriája egy balos körzetében megmérette magát – és nyert! Pedig ifjabb korában még kommunistaszimpatizánsként a l’Humanitét árulta – de ez a francia politikai pályák szinte szokványos íveként emlegethető.
Chirac a 2002-es választásokon. Bevezette az eurót és eltörölte a sorkötelezettséget
POLGÁRMESTERI BOTRÁNYOK
A nagy robbanás esztendeje tehát 1967 volt – ekkor, 34 évesen munkaügyi államtitkár lett. Ettől kezdve 1974-ig egyfolytában valamilyen kormányzati posztot töltött be. Két alkalommal, 1974–76-ban, majd 1986–88-ban volt miniszterelnök. Történelmi fordulatot jelentett a francia mérsékelt jobboldal berkeiben, amikor 1976-ban szembefordult az addig őt támogató Valéry Giscard d’Estaing elnökkel, és létrehozta a gaulle-ista RPR (Tömörülés a Köztársaságért) nevű pártot. Ez a formáció lett a 2000-es évek elejéig a modern konzervatív francia politika zászlóshajója. A fent említett buldózer szívósságával küzdött Chirac a köztársasági elnöki posztért is, ám ehhez 1981-től 1995-ig kellett csatáznia a baloldal bebetonozott államfőjével, a „fáraó” gúnynevet viselő François Mitterrand-nal. Mindaddig meg kellett elégednie többek között a párizsi főpolgármesterséggel, melyet 1977–95 között vitt, 1871 óta elsőként töltve be a fővárosnak még a kommün okán, „büntetésből” betöltetlenül hagyott posztját.
Ez a párizsi kitérő később – nem a szó legszerencsésebb értelmében – meghatározta egész életét. Már a polgármesteri posztot közvetlenül követő korszakban is fölmerült, hogy közpénzeket sikkasztott el, s a nevéhez komoly hivatali visszaélések fűződnek.
TÖBB MINT BŰN
Ekkorra viszont Chirac pályája csúcsára ért, 1995-ben köztársasági elnökké választották. Államfői tevékenysége elején viszont elkövetett még valamit, ami „több mint bűn – hiba”: az Alain Juppé vezette kormány mélyrepülését, húsz százalék alatt vergődő népszerűségét látva kijelentette, hogy a franciákat senki sem vezetheti kevesebb mint húszszázalékos elfogadottsággal. Hivatali hatalmával élve feloszlatta a Nemzetgyűlést, 1997-ben kiíratta az új választásokat, melyeket a jobboldal elveszített. A nemes gesztus okán így „cohabitationra” (társbérlet – a francia politikában így nevezik az ellenkező pártállású kormányfő és köztársasági elnök együtt kormányzását) kényszerült a szocialista Lionel Jospinnel. (Éppúgy, ahogy ő is kormányfőként társbérlője volt Mitterrand-nak.) „Bérlőtársa”, mint kiderült, nem csak kinézetében emlékeztetett egy túlkoros moszkvai komszomolistára. Jospinről kiderült, hogy a kommunista pártból illegális módszerekkel ejtőernyőztették a szocialisták közé ifjúkorában, s hogy fiatalon „Michel elvtárs” fedőnéven a KGB-vel is együttműködhetett.
Chirac 2002-es, elsöprő sikerű újraválasztását mégsem ez az esemény, hanem az a politikai konstelláció okozta, hogy azt a voksolást a jobboldali radikális Front National (FN) jelöltje, Jean-Marie Le Pen nyerte volna meg az első fordulót követő közvélemény-kutatások jelzései szerint. A 2007-ig tartó időszak, amikor is Chirac bejelentette, hogy nem indul a harmadik elnöki mandátumért, annak ellenére is a pálya végére maradt jutalomjáték érzetét keltette, hogy az államfői ciklus elején komoly népszerűségnek örvendett az iraki háborúban az amerikaiakkal szemben felvállalt, nyílt különutasságáért.
MÉG TUDOTT MOSOLYOGNI
S hiába született – az eddigi köztársasági elnökök sorában példátlanul – párizsi, visszaéléses ügyeiben 2011-ben elmarasztaló ítélet, hiába lett jogerős a felfüggesztett börtönbüntetés – a franciák arra a Chiracra emlékeznek, aki bevezette az eurót és eltörölte a sorkötelezettséget, aki érzékeltette, hogy Franciaország ismét nagyhatalomként kívánja hallatni hangját a világ ügyeiben. Arra a Chiracra, aki Anyegint fordított oroszból, aki a japán kultúra és a szumó megszállottjaként szinte hazajárt a felkelő nap országába, akinek nemrég a nevére keresztelték az afrikai, a prekolumbián művészetet is bemutató Musée du Quai Branlyt. Arra az emberre, aki feleségével, Bernadette Chodron de Courcellel 1979-ben két lányuk, Laurence és Claude mellé örökbe fogadta a vietnami Anh Đáo Traxelt, mert a menekült kislány sírt a repülőtéren. S arra az elnökre, aki még tudott mosolyogni, s meg tudta szólítani a franciákat.
