SZERBIA
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága decemberben újból arra szólította fel Szerbiát, hogy haladéktalanul fogadja el az eltűnt csecsemőkről szóló törvényt, amely korábban egyszer már a belgrádi parlament elé került, utólag mégis visszavonták és nem fogadta el a ház. Az országban rengeteg család van meggyőződve arról, hogy gyermekét megszületését követően halottnak nyilvánították a kórházban, de a csecsemőnek semmi baja sem volt, és szervezett bűncselekmény keretében elrabolták, eltulajdonították vagy eladták. Négy civil szervezet foglalkozik ezekkel az esetekkel az országban, melyeknek eltérő adataik vannak ugyan, de elmondható, hogy akár több tízezerre is tehető az efféle visszaélések száma a szerbiai egészségügyi intézményekben az elmúlt évtizedeket tekintve. Hatszázan feljelentést is tettek.
Az augusztusban alakult Vajdasági Eltűnt Babák Egyesülete becslései szerint csak a Vajdaságban a hatvanas évektől 2000-ig körülbelül hatvanezer babának veszett nyoma. A hivatalos statisztika alapján a jelzett időszakban mintegy 240 ezer újszülöttet nyilvánítottak halottnak Szerbia-szerte. Felükről azt gyanítják, hogy eltűnt, s utóbbiak legalább fele a Vajdaságban, zömmel a Tito- és a Milošević-diktatúra idején. Egy másik szervezet vezetője, Radiša Pavlović azt állítja, őt halálosan meg is fenyegették, miután olyan információk birtokába jutott, hogy az egykori jugoszláv titkosszolgálat segítségével a korabeli államszövetség valóságos emberkereskedelmet folytatott, s a többnyire Nyugatra (Svédországba, Dániába, Norvégiába, Franciaországba vagy az Egyesült Államokba – a szerk.) juttatott csecsemők több mint feléről az egykori apparátusnak konkrét adatai voltak.
NEM CSAK NYUGATRA
A kérdést először Zorica Jovanović nemzetközi színteret is megjárt ügye állította a figyelem középpontjába néhány évvel ezelőtt. A nő nem tudta érvényesíteni jogait, képtelen volt kideríteni azt, mi történt a közép-szerbiai ćuprijai szülészeten 1983-ban megszületett gyermekével. Az asszony sorra járta a hazai illetékes intézményeket, amelyek azonban nem foglalkoztak érdemben az ügyével. Utolsó lehetőségként az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult jogorvoslatért. Meggyőződése, hogy elrabolták a csecsemőjét, nem hunyt el a kórházban, mint ahogy akkor a személyzet állította. Kutatni kezdett az illetékes intézményeknél, így a szülészeten is az iratok után, s vagy elutasító válaszokat kapott, vagy meggyőződött róla, hogy nincsenek az elhalálozással kapcsolatban feljegyzések. A strasbourgi bíróság a Jovanović-eset kapcsán kötelező ítéletet hozott öt évvel ezelőtt. A határozat arra utasította Belgrádot, hogy tárja fel az 1970-től 2013. szeptember 9-ig, vagyis az európai bíróság ítéletének megszületéséig a szerbiai kórházakból eltűnt csecsemők ügyét.
Olyan esetekről is tudni, amikor hosszú idő után valaki rátalált a halottnak mondott családtagjára. A 38 éves közép-szerbiai, svilajnaci Ivan Miljković 24 esztendő után lelt rá egypetéjű ikerfivérére.
A találkozást hosszú kutatás előzte meg, mert az ő esetében sem tudták felmutatni a halotti anyakönyvi kivonatot. Egy teljesen véletlenül a birtokába került adat alapján jutott annak tudomására, hogy fivérét egy albán katolikus családnak adták el, amely fel is nevelte. Hiába kereste fel a famíliát a koszovói lakcímen, akkorra már elköltöztek onnan. A Blic napilap írása szerint belügyi kapcsolatok révén jöttek rá, hogy a halottnak mondott testvér voltaképpen Belgrádban él. Igaz, hogy ez a történet szerencsés véget ért, ám Miljković mégsem tágít, a felelős személyek elítélését követeli. Bűnvádi feljelentéseket tett az akkori svilajnaci anyakönyvvezető, valamint a szülésznők és a belgrádi Savski Venac kórház dolgozói ellen. Ebben az intézményben kezelték őt és a fivérét csecsemőként, s végül ott nyilvánították halottnak a testvérét.
BONCOLÁSI JEGYZŐKÖNYVEK FUTÓSZALAGON
Mirjana Novokmet 1978-ban adott életet első gyermekének. Babáját azonban soha nem látta, születése után azt állították, hogy meghalt. Egyik interjújában azt mondta, az információ közlése pillanatában érezte: hazugságról van szó. Kérte az orvosokat, hogy láthassa a halott csecsemőjét, de különféle okokra hivatkozva elutasították. Későbbi nyomozása során a kórházak és az intézmények közönyét tapasztalta.
A vajdasági, nagykikindai Novák Ilona Belgrádban találta meg fia ikertestvérét. Az újvidéki Magyar Szónak elmondta, hogy 1997-ben adott életet a belgrádi Narodni Front nevű kórházban az ikerpárnak. Koraszülése volt, s másnap reggel közölték vele, hogy az egyik fiú már halott. Úgy engedték haza a szülészetről, hogy a halotti bizonyítványt hiányosságokkal állították ki, orvosi aláírás pedig nem is szerepelt rajta. Öt évvel később a Blic napilapban meglátták egy kisfiúnak a képét, aki ugyanúgy nézett ki, mint az ő fia, Denis, ráadásul ugyanolyan szemészeti rendellenességei voltak. Ilona felkereste ugyan a belgrádi családot, de semmit sem sikerült bizonyítania, mert a gyermekét nevelő anya visszautasította a DNS-vizsgálatot. A bíróság sem segített neki, alaptalannak ítélte a kereseteit. Egyébként általában az ügyészségek is elvetik a feljelentéseket. Az anyakönyvi hivatalok gyakran keverednek ellentmondásokba, a boncolási jegyzőkönyvek pedig mintha egy kaptafára készültek volna, általában légzési nehézségekre vagy fertőzésre hivatkoznak.
A jogvédő szervezetek szerint nem lenne szükség új, eltűnt babákról szóló törvényre ahhoz, hogy megoldódjanak ezek az ügyek. A törvénytervezet láttán egyébként is azt állítják: abban semmi új nincs, a meglévő jogi keret éppen elég lenne a visszaélések feltárásához, a bűnösök előállításához. Nela Kuburović szerb igazságügyi miniszter a minap mégis arról beszélt: a parlament elé viszik a javaslatot. Nem most, majd a tavaszi ülésszak ideje alatt. Az állam valószínűleg úgy gondolja: aki évtizedeket várt, az néhány hónapot igazán várhat még…
