Színesedő színházi paletta

Print rovatok
Eltérő karakterű kamaraegyüttesek léphettek jelentőset fejlődésük útján: a Spirit Színház állandó társulattal kezdte az új évadot, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház pedig új, fővárosi játszóhelyén mutatta be első idei produkcióját.

Két megújult társulat

A Magyar Kanizsai Udvari Színház 2002-ben alakult, elsősorban a Délvidékről származó társulattal. Hányatott életük immár rendeződni látszik, folyamatos állami támogatást kapnak, ami létbiztonságot jelent, és lehetővé teszi, hogy állandó próba- és előadóteret béreljenek a XIII. kerületi Pozsonyi úti református templom altemplomában. Andrási Attila igazgatóval beszélgettünk.

– A magyar nemzet történelmi színházaként aposztrofálják magukat. Ez mit jelent?

– Valójában a jelenünket eredményező múltunkat visszük színre, ami annyit jelent, hogy a magyar történelemben megkeressük, megtaláljuk azokat a történeteket, amik színpadon elmesélhetők. Színdarabokat írunk belőlük, színre visszük és játsszuk az egész Kárpát-medencében. Látjuk például, hogy az angolok milyen briliánsan elevenítik fel a saját történelmüket, elég megemlíteni a Tudorok című tévésorozatot. Shakespeare is az őt megelőző évszázadból merített nagyon sok anyagot. Ezek a történetek nemcsak az angol, hanem a magyar történelemben szintén bőven megvannak. Úgy érzékeltem, lassan már húsz évvel ezelőtt, hogy bár a történelmünkben léteznek ezek történetek, a színpadon nincsenek elmesélve. Emiatt hoztam, hoztuk létre a Magyar Kanizsai Udvari Színházat, és már több mint 15 éve járjuk ezzel a műsorprogrammal a Kárpát-medencét. Kis híján 200 előadásunk volt.

– Olyan dolgokat mondanak ki, amiket más nem?

– 1945 után diktatúra volt. Nemcsak Magyarországon hanem a Délvidéken, ahol születtem, ugyanolyan diktatúra volt, meghatározták, mit lehet kimondani és mit nem. Nagyon nehéz ettől szabadulni, mert nem 90-ben szabadultunk, ez egy folyamat, ami legalább addig tart, mint az eltiltás. Meg kell tanulni beszélni, szabadon beszélni, és ezt 2004-ben a Virágvasárnap színrevitelénél tanultuk meg, döbbentünk rá a színészekkel együtt, hogy a valóságban így és így beszélünk, de a színpadon ezt nem lehet. Egyfajta virágnyelven kell előhozni a drámát. Ha nincs a színpadon összeütközés, az merő unalom, az összeütközés pedig annál erősebb, minél őszintébben, egyenesebben visszük ki a különböző álláspontokat. Minden olyan tiltás, ami a konfliktusok valódi kimondását tiltja, az drámaellenes. Az nem színpadi megoldás. A színpadi megoldás az, amikor élesen ütköztetjük a nézőpontokat. Mi 15 éve rájöttünk, és élünk ezzel a lehetőséggel. Ma is vannak másfajta tiltások. Politikai korrektség van. Én, aki a kommunizmusban születtem és abban nevelkedtem, tiltakozom minden ellen, ami a nyílt és egyenes beszédet lehetetlenné teszi. A dráma formája is megköveteli a nyílt, egyenes beszédet.

– Hogyan választják ki a témákat, amikhez esetleg önök írják a darabot?

– Van, amikor véletlenül jön, van, amikor tudatosan választunk témát. Először történészekkel ülünk le, azután egy csomó könyvet átböngészve, átkutatva kezdjük megformálni. Színre vittük 1918-at, amihez rengeteg könyvet kellett átböngészni, mert lényegében a Magyar Királyság utolsó három napját szerettem volna megírni. Először rá kellett döbbenni, hogy ezt még senki nem írta meg, ami számomra hihetetlennek tűnik, hiszen 1918. november eleje legalább olyan fontos, mint a mohácsi vész, Buda visszavívása vagy az államalapítás. Legalább tíz évet kutattam, ha nem többet, és már megkezdtük a próbákat, amikor egy példányban a Várban megtaláltuk Lukacsics könyvét, aki – precíz katona lévén – óráról órára leírja mindazt, ami akkor történt. Ez volt az, ami végül összefogta a történetet.

Andrási Attila. Bár a történelmünkben megvannak ezek történetek, de a színpadon nincsenek elmesélve

– Amit csinálnak, rettentő sok energiát és időt igényel. Miből tudják fenntartani magukat?

– Isten kegyelméből tartottuk fenn magunkat éveken keresztül. Hét éven át jegybevételből vegetáltunk, és egyszer azt mondta az én imádott feleségem, hogy ezt a hónapot már nem éljük túl. Én csak csitítottam, hogy valahogy lesz. Az utolsó szavamra megcsörrent a telefon, és megrendeltek három előadást. Ép ésszel, emberi számítás szerint nem lehet tudni, hogy lehetett túlélni azt az időszakot. Azt azért meg kell említenem, hogy Orbán Viktor kétszer, 2004-ben és 2005-ben volt fővédnökünk. Védnökünk volt Hende Csaba és Martonyi János, és ettől az évtől kezdve négyéves állandó támogatást kapunk. Ez biztosítja, hogy társulatot tudunk fenntartani, rendes színpadi technikát tudunk alkalmazni, állandó próbatermet tudunk bérelni. Ősztől a XIII. kerületi Pozsonyi úti református templom altemplomában. De ez csak a budapesti helyszín, mert ezen az őszön is megyünk a Partiumba, Bécsbe, Délvidékre, Horvátország baranyai részére és így tovább.

Egy ötvenéves darabot ma már nem lehet leporolás nélkül előadni, inkább kortárs műveket hozunk be, amelyek ugyanazokat a problémákat beszélik el – nyilatkozta lapunknak Perjés János, a Spirit Színház direktora, aki immár állandó társulat élén kereshet új utakat színészeivel.

– Éppen most jöttek vissza Amerikából, a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban tartott Szent István-napi ünnepségen játszott a társaság. Milyen volt a fogadtatás a kinti magyarok körében?

– Régi tervem volt, hogy elinduljunk a külföld felé, hiszen sok magyar klasszikust játszunk, olyan darabokat is, amelyek tükrözik a kortárs európai színművek világát. Most két hetet töltöttünk kint a társaság képviseletében. Márai-estünk volt a felkérés kiindulópontja, erre építettük fel a turnét. Külön szerkesztettünk egy ünnepi, augusztus 20-i műsort. Hadd dicsekedjem el azzal, annyira megtetszett nekik, hogy felkértek minket, jövőre mindhárom nemzeti ünnepet – a március 15-ét, az augusztus 20-át és az október 23-át – a mi előadásunkkal ünnepelhessék. Az estünknek San Diegóban szintén sikere volt.

– Miért éppen ebben a városban léptek még fel?

– Itt is működik Magyar Ház, s nem utolsósorban itt halt meg Márai, akiről az est szól. Voltunk abban a kis parkban, ahol minden házban más-más nemzet fiai élnek. Az ottani magyarok elmesélték: amikor még létezett a csehszlovák ház, Márai – aki a magyar házba sohasem tette be a lábát – mindig ott ült a két épület, a magyar és a csehszlovák ház között egy padon. Volt vele rendszerint egy magyar úr. Ha Máraival magyarul akartak beszélni, rendszerint odamentek a társához, akinek előadták, mit akarnak, s az elmondta mindezt Márainak magyarul, mert egyébként ő szóba sem állt senkivel.

– Az angolszász nyelvterület egyébként sem áll messze az önök színházától, frissen fordított kanadai darabot is játszanak, a Szexpedíciót vagy egy eddig nem ismert britet, mint a Londoni lakosztály.

– Ez is választható út a színjátszásban, hogy olyan néhány éves darabokat hozunk be, amiket Magyarországon még nem játszottak. Kanadától Norvégiáig sok darabot kapok. Az irodalom ismert témái folyamatosan visszaköszönnek, csak a stílus változik. Ha előveszünk egy olyan színművet, mint a Nem félünk a farkastól! vagy egy Tennessee Williams-drámát, tekintettel kell lennünk arra, hogy a mai nézőnek más igényei vannak a fordításban, a darab szerkezetében és a tempóban is. Így inkább olyan mai műveket keresünk, amelyek ugyanezeket a témákat dolgozzák fel.

– Mi az oka a kortárs, angol nyelvű darabokból fordított művek túlsúlyának a hazai színjátszásban?

– Az angolszász és az orosz darabírási stílus és szerkezet megszokottnak számít Magyarországon. A francia szerzők művei például idegenebbek a magyar közönségnek.

– Az amerikai út után itthon is új utak várják az együttest, hiszen állandó társulattal működik tovább a Spirit. Mi motiválta ezt az immár megvalósult törekvést?

– Részben szervezési okok, részben az, hogy azokban a színészekben, akiket most tagnak szerződtetek, az évek során kialakult a színház felé egy olyasfajta lojalitás és rugalmasság, annyi darabot játszanak, s annyira elkötelezték magukat egymás felé is, hogy az egy plusz bizalmi dolog. Mindemellett pszichésen szintén előrelépés: mindenkinek jólesik, ha elismerik. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell többé vendégeket meghívni.

– Nem egy darabjuk cselekménye épül a nemi identitás kérdéskörére. Ilyen a Mennyit érünk? vagy a Sodrásban.

– Úgy látszik, külföldön könnyebben beszélnek ezekről a kérdésekről. A Sodrásban teljesen új szempontok szerint közelíti meg a melegmozgalom történetét. A darab egy 80 éves angol író műve, nyilván életrajzi jellegű. Kiderül, hogy évtizedeken keresztül milyen elfogadottsága volt ennek, hogy kerültek mindig új státuszba a társadalomban. Jellemző amerikai történet, de számos lenyomata miatt nem titkolt szándékunk az előadásra „bevonzani” az LMBTQ-közösséget. Nagyon sok családban, közösségben előfordul ez, és azt gondolom, az emberek nehezebben beszélnek erről maguktól, mint úgy, ha kívülről látják ugyanezt egy történetben.

– Színpadi műként működik a You are more! sorozat, ami kilép annak kereteiből. Kiknek szól ez a darab?

– Malchiner Péter színészként indult, Hegyi Barbara osztálytársaként, mostanra nemzetközi hírű coach lett belőle. Zártkörű tréningeket tart. Ezek vezetői tréningek, de nem csak vállalatoknak – például színházi vezetőként is hasznos tudni, hogy hogyan kezeljünk konfliktusokat. Tavaly volt már három előadásunk, nagy érdeklődés övezte őket. Egy színész segít megjeleníteni a coaching folyamatát. A You are more! brand annyit takar, hogy több van benned. S magamból indulok ki: ha mindig leálltam volna, amikor a terveimre azt mondták, hogy lehetetlen, semmire nem viszem. Négy előadással indítunk októberben, amelynek a vendége lesz Zorántól kezdve Csutka István, Camino Steve, aki az amerikai hegyeket és a szélsőséges kihívásokat keresi, Hámori Barbara producer, valamint Csonka András, aki szinte minden műfajban képviselteti magát – tehát olyanok, akik bebizonyították akár maguknak, akár másnak, hogy semmi sem lehetetlen.

– Új, kezdő, fiatal művészeket is látunk a társulatban.

– Most csinálunk először ilyet, hogy egyetemistákat veszünk ide színházi gyakorlatra Cserhalmi György kaposvári osztályából és Horváth Csaba fizikai osztályából. Ez egy nagy lépés a színház életében. Karácsony Gergely például monodrámát ad elő komoly sikerrel, mintegy reflektálva az én Mengele bőröndje előadásomra.

– A Nemzeti Színház híres stúdiójának növendékeként kezdte a pályáját. Hogy jutott el a színházigazgatói posztra?

– Amikor a stúdiót elvégeztem, nagyon zárt közeg volt a színészet. Csak a Színház- és Filmművészeti Főiskola létezett, nem volt ez a jelenleg már megvalósult nagy szabadság, hogy a fiatalok megvalósíthatják elképzeléseiket, már amelyikükben van ambíció. Hát bennem nem volt, kitanultam viszont a szakma többi részét például a televízióban és a filmgyártásban is. Nem vonzott a „kisebbségi színészet mindenáron”, és egyszer csak úgy hozta az élet, hogy 8-10 évvel ezelőtt visszakanyarodtam a színészethez a televíziózás, a filmek után. A Tháliában kezdtem el újra játszani, és most a játékban sokkal nagyobb örömöm telik, mint valaha.

Borítófotó: Perjés János. Olyan, pár éves darabokat hozunk be, amiket Magyarországon még nem játszottak