Amit azonban nem tartalmazott, az Kiss Anna ősi, mély asszonyisága, a verseiből sugárzó női szenvedések, mámorok és a női bölcsesség. Egy igencsak torzuló világban ő nem kéri ki magának, hogy a verseit női verseknek aposztrofálják, mi több, őt magát költőnőnek és ne költőnek nevezzék. Sőt.
„Az embernek a belső világa nem is lehet más, mint női, hát szomorú lenne, ha én férfiként gondolkodnék a világról. Az asszony támasz. Ő tartja meg a világot, a világ legelejétől, amikor a férfiak kénytelenek voltak elmenni, hogy ennivalót keressenek a családjuknak. A nő szült. A nő nevelt, fenntartotta az otthonát. A háborúk alatt nagyasszonyok, egészen harmatos kislánykákból lett nagyasszonyok tartották otthon a világot, és ez voltaképpen ugyanannak a dolognak a két fele, tehát kiegészítjük egymást. Szerencsém volt, jól neveltek és olyan családban nőttem fel – a nevelő nagyszüleimnél én voltam a kilencedik, akit felneveltek a rokonság különböző nehéz sorsú gyermekei közül –, ahol egy nő és egy férfi volt, aki férfi módra viselkedett, merthogy a családot összetartani csak kétfelől lehet, és én azóta bármiért mindig vissza tudok térni, a lelkemben is, a költészetemben is.”
Kiss Anna késztetése a költészet irányába, majd végső vonzalma kamaszkora zárultáig eldőlt.
„Apám mindig mondta, hogy ne kombináljak, ne kombináljak, mert zagyváltam a szavakat, egyszóval élveztem a szavakat. És mondta, hogy bolond leszek. Igaza volt, mert az lettem. Ösztönösen rááll az embernek az esze, a csőre egyfelé mutat. Az általános iskolában kitűnő tanítóim voltak, az első tanáraim akkor végeztek a főiskolán, és a magyartanárom a kezembe adott egy József Attila-, egy Ady-kötetet és az Arany-balladákat. Aztán visszakérdezte. És kész, ezzel engem megalapoztak. Ezenkívül én kultúrközegben éltem, mert ostobaság azt hinni, hogy egy falunak nincs kultúrája. Igenis van, csak az másmilyen, szóbeli. Ez a szóbeli kultúra és ez az eleve igényes indítás, ez hozott össze valahogy: hogy így is lehet írni, ja, azt is be lehet tenni az írásba.”
Anna, bár a bölcsészettudományok iránt vonzódott, az orvostudományi egyetemen kötött ki, s még hálát adhatott a sorsnak és „néhány jó embernek”, hogy egyáltalán tovább tanulhatott.
„1956-ban elmondtam a Nemzeti dalt a falumban, amiből azután problémáim adódtak. Rettentő nagy segítségekkel felvételizhettem egyáltalán az orvosi egyetemre, ahová maximális pontszámmal fel is vettek. Két évet végeztem el, és örülök, hogy ezen túl voltam, mert a betegápolástól kezdve minden gyakorlati dologban otthon vagyok, ami egy költőnek kell. Mert a költő egy kicsit azért tényleg bolond, fékeznie kell magát, és engem ez fékez is. Szóval a hasznomra vált.”
Végül sikerült megszereznie az áhított bölcsészdiplomát orosz–magyar szakon. Tanított is egy darabig, miközben már folyamatosan jelentek meg versei, kötetei. Ám ez, finoman szólva, nem váltott ki tetszést az iskolában.
„Ezekkel a versekkel gyanús lettem, féltek, hogy elrontom a gyerekeket. Nagyon sokára kaptam csak magyarórákat, végig oroszt tanítottam. Egyszer csak úgy döntöttem, hogy vagy ennivalóm nem lesz, vagy levegőm nem lesz. Rendben van, éhen halok, de nekem levegő kell, és egy osztályt szépen elvarrva eltűntem az oktatás területéről, elmentem szabadúszónak. Ez 1970-ben történt, tehát igen régen, és én végig megmaradtam szabadúszónak. Azt, hogy ne vigyen el minket a rendőr közveszélyes munkakerülésért, a Művészeti Alap ravaszul intézte: beírták az igazolványunkba, hogy a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, zárójel: tag. Ez még a rendőrségre is riasztóan hatott. Művészeti Alap, ráadásul tag is? Úgyhogy engem, ha igazoltattak – mert mindig gyanús voltam – és ezt meglátták, akkor békén hagytak. Az íróságommal tulajdonképpen rehabilitáltam saját magamat. A falumnak, Zsadánynak a díszpolgára lettem. Ez nagyon furcsa kifutása az életemnek, mert ellenforradalmár voltam egykor, most díszpolgár vagyok ugyanott, és akkor nem is mehettem volna humán pályára, most meg itt vagyok ezzel a rendkívüli díjjal. Hát az ember mit mondjon az életről? Azt, hogy csodálatos.”
Névjegy
Gyulán született, 1939. január 26-án
Ősei földművelők és mesteremberek voltak
1957 és 61 között a Debreceni Orvostudományi Egyetemre járt, majd 1966-ban végzett a Szegedi Tanárképző Főiskola magyar–orosz szakán
1967-ben mutatkozott be a Költők egymás közt című antológiában, amelynek előszavát Nagy László írta
A verseken kívül írt mesét, hangjátékot, színdarabot
1975-től a Magyar Írószövetség és a Művészeti Alap tagja
2007 óta tagja a Magyar Művészeti Akadémiának
Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas
2017-ben megkapta a Nemzet Művésze elismerést
Borítófotó: Czimbal Gyua/MTI
