Hazavitt tárlat

Print rovatok
A jellemző az volt, hogy akik bementek, az első alkalommal még nem feltétlenül vittek el könyvet, de rájöttek, hogy ez itt egyfajta „norma” – meséli Véri Dániel, A nagy könyvlopás – Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című, most megnyílt szentendrei tárlat egyik kurátora. Vele és társával, Árvai Máriával beszélgettünk az 1959-es, műcsarnokbeli francia könyvtárlatról, amely rendhagyó fordulatot vett: a kiállítás végére a kötetek nagy részét ellopták.

A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT

Hogyan jutottak e különös történet nyomára? Gondolom, nem a véletlen műve, hogy éppen e kerek évfordulóra rendezték meg az eseményt.

Árvai Mária: Évek óta forog a fejünkben ez a téma. Először akkor találkoztam vele, amikor Ország Lili festőnő levelezését dolgoztam fel. Az egyik, 1959-es levelében írja, hogy járt a francia könyvkiállításon, és ott nagyon megtetszett neki Patrick Waldberg 1958-ban megjelent Max Ernst-albuma. Szerette volna megvenni, de sokallta a megrendelésre való kiszállítás esetén fizetendő 800 forintos árat. Az persze nem merült fel benne, hogy elvigye.

Véri Dániel: A kutatás másik kiindulópontja egy 1991-es interjú volt, amely a Berlinben élő Lakner László neoavantgárd festővel, grafikussal készült. Ő ugyanazt a Max Ernst-kötetet emelte el végül a kiállításról, amelyet Ország korábban átlapozott. A könyvet kölcsönadta a festő (később animációs filmrendező) Kovásznai Györgynek és kollégájának, Korniss Dezsőnek is – utóbbitól több év múlva kapta csak vissza. Arra, hogy ez egy izgalmas kutatási téma lenne, négy esztendeje gondoltunk először Árvai Máriával, akivel akkoriban egy kutatócsoportban dolgoztunk. 2017-ben megkérdeztem a Ferenczy Múzeumi Centrumot vezető Gulyás Gábort, érdekelné-e a téma. Ő rögtön igent mondott, így elkezdtük előkészíteni a tárlatot a francia könyvkiállítás hatvanadik évfordulójára.

– Mik szerepeltek a tárlat eredeti anyagában, 1959-ben a Műcsarnokban?

V. D.: Különféle könyveket állítottak ki – az összesen 3035 kötet tárgya a geológiától a statisztikán át a szótárakig terjedt. Volt itt számos irodalmi mű és rengeteg képzőművészettel foglalkozó könyv is. A korabeli felvételeken az asztalokon számos folyóirat látszik, ezekből mintegy hatszáz darab volt kitéve. A tárlat a francia nyomdaipar teljes aktuális vertikumát átfogta.

– Kik loptak könyvet és miért?

V. D.: Minket művészettörténészként elsősorban a képzőművészeti albumok sorsa érdekelt. Elkezdtük felkutatni, kik azok, akik ott voltak – arra jutottunk, hogy az érintett generációból szinte mindenki. Interjúalanyaink képzőművészek és művészettörténészek voltak.

Á. M.: Az 1950-es években csak igen korlátozottan lehetett külföldre utazni, nyugati könyveket pedig egyszerűen nem lehetett behozni Magyarországra. Nem voltak a kortárs nyugati művészetet bemutató kiállítások. Korabeli képzőművészek levelezéséből kiderül: gyakran kérték odakint élő társaiktól, hogy küldjenek kortárs műveket reprodukáló képeslapokat, például Klee-től vagy Mirótól, hogy egyáltalán láthassanak ilyen alkotásokat. A művészettörténészeti és a képzőművészeti oktatásban az egyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán a tematika valahol a XX. század elején megállt. Olyan információéhség volt, amelyet ma már nehéz elképzelni.

V. D.: A korszakra nézve jellemző egy Kovásznai Györgytől származó idézet, amely szerint ha a Képzőművészeti Főiskolára bevisznek egy piros almát, az magától megszürkül. A korabeli művészeti oktatás ugyanis nemcsak hogy megállt Cézanne-nál, de például élénk koloritú festékekhez, amilyeneket nyugat-európai gyárak állítottak elő, nem is lehetett hozzájutni. A kiállításon az élénkpiros alma a speciális megvilágításnak köszönhetően időszakosan elveszti a színét, szürkésfeketévé válik.

– Feszült légkörben került sor az eseményre: a vérbe fojtott forradalom után vagyunk, ráadásul 1958-ban távozni kényszerült az országból a Francia Intézet vezetője, aki kiállt a szabadságharc mellett.

V. D.: Nagyon összetett volt a szituáció 1959-ben, a magyar és a francia félnek eltérő céljai voltak. A kiállítás egy olyan korszak francia–magyar kapcsolatait jellemzi, amelyben a Francia Intézet több munkatársát bebörtönözték. A nemzetközi kulturális projektekkel a hazai vezetés a saját elszigeteltségét kívánta oldani. Így 1958-ban – tíz év szünet után – részt vettünk a velencei biennálén, ugyanebben az esztendőben a brüsszeli világkiállításon magyar pavilon épült. A budapesti francia kiállítás is ebbe a sorba illeszkedett, mi több, azt még 1959 folyamán egy párizsi magyar könyvtárlat is követte a Sorbonne épületében. Ezt a két kiállítást 1956 tavasza óta tervezték, de a forradalom és az azt követő megtorlások miatt az ötlet parkolópályára került.

– Milyen volt a párizsi magyar könyvkiállítás politikai kontextusa?

V. D.: A párizsi megnyitón francia fiatalok az 1957-ben, Déry Tibor letartóztatása után megalakult Comité Déry röplapjait osztogatták. Míg három Nobel-díjas író, Albert Camus, François Mauriac és Roger Martin du Gard szintén kiállt a kilenc év börtönre ítélt Déry mellett, a Louis Aragon által vezetett Comité national des écrivains elzárkózott attól, hogy közbenjárjon az íróért. A képet árnyalja azonban, hogy Aragon, aki jóban volt a párizsi magyar követtel, négyszemközt már arra hívta fel a figyelmét, hogy egy olyan időpontban, amikor ez nem lenne nemzetközi nyomásgyakorlás hatásának betudható, a börtön helyett legalább házi őrizetbe helyezhetnék Déryt. Minden bizonnyal ezek a különböző fórumokon és különféle formában megfogalmazott kritikák is hozzájárultak 1960-as szabadon bocsátásához.

(A nagy könyvlopás – Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött; Szentendrei Képtár)

Borítófotó: 3035 kötetet állítottak ki. A Francia Intézet több munkatársát bebörtönözték