Ahhoz, hogy végső ítészünkhöz, az olvasóhoz eljussunk, nyilvánosság kell, méghozzá olyan nyilvánosság, ami megalkuvás és politikai állásfoglalás nélkül vagy annak ellenére (!) teret enged az irodalmi alkotásoknak. Fórum, nyilvános publikálási lehetőség nélkül nincs olvasó, olvasók nélkül pedig még a legnagyszerűbb alkotó sem mondhatja magát írónak.
De, nem megkerülve a kérdésben rejlő kényes témát, kétségtelen tény, hogy a baloldal a második világháborút követően, ahogy ezt az élet szinte minden nyilvános területével tette, uralma alá hajtotta az irodalmat, kiépítette és saját képére formálta az intézményeit, létrehozta a személyes és pártkapcsolatokon, kisebb-nagyobb szívességeken alapuló rendszerét, kanonizált, átkozott ki vagy csak egyszerűen hallgatott el alkotókat, miközben sikerrel domesztikálta a csekély számú jobboldali szellemiségű írót, költőt is. A legegyszerűbben úgy fejezném ki ezt az állapotot, hogy a boldog kiválasztottak egyszerre voltak zsűritagok és versenyzők. Így vergődtünk el a rendszerváltásig, amikor az éledező jobboldal számára felcsillant a lehetőség, hogy végre létrehozza a maga párhuzamos univerzumát, és az abba tartozók nyíltan felvállalják politikai véleményüket akár a legkényesebb kérdésekben is. Nem sikerült. Talán (politikai) akarat, pénz, támogatás vagy csak egyszerű szellemi restség miatt könnyebb volt a már kiépített utakon járni és megfelelni a „zsűrinek”, mint építkezésbe fogni. Sajnos ez a fajta kívánt dualitás a mai napig hiányzik, nemcsak az irodalmi, de a teljes művészeti életünkből is. A probléma adott, van rá érvényes elbeszélési módunk is, tehát nincs más hátra, mint választ találni a kérdésre, ki ellen és miért is harcolunk.
Véleményem szerint senki ellen nem érdemes és nem is szabad harcot indítani, személyeskedő támadásokba kezdeni, listázni, intézményeket rombolni, lapokat ellehetetleníteni, mert a demokráciában csak valamiért folyhat a harc. A küzdelem esetünkben kizárólag teremtő lehet. Ahogy a médiában már megtörtént az ezredforduló tájékán, ikertornyokként létre kell hozni a nyilvánosság (publikálás) saját mércénkkel mért eszközeit (lapok, könyvkiadó és -terjesztő hálózat), ezek alapozhatják meg a jelenlegi fősodorral ellentétesen gondolkodó művészek számára a valódi szólásszabadság lehetőségét. Ha ezek az eszközök nem állnak rendelkezésünkre, a jobboldali szellemiségű alkotók, saját jól felfogott érdekükben, társadalmi, aktuálpolitikai kérdésekben hallgatni fognak, hogy ne vonják a fejükre a „zsűri” haragját. De valamit azért ne felejtsünk el, hiába hozzuk létre a nyilvánosság új fórumait, ha ezeket nem tudjuk a szó jó értelmében fogyasztható, minőségi tartalommal megtölteni. Az irodalom lényege a létrehozott alkotás, annak megítélése pedig végső soron az olvasóra tartozik.
