Guillermo Kahlo
„Apám, aki 1872-ben Baden-Badenben egy magyar fiaként született, miután 1878-ban Nürnbergben tanult, 18 éves korában meghalt az édesanyja – és a mostoháját nem szerette –, aranyműves nagyapám pénzt adott neki amerikai utazásához” – írja Frida Kahlo az édesapjáról, aki Wilhelm néven 1890-ben, a Karlsruhe közeli Pforzheimből kereskedőként vándorolt ki Mexikóba.
Szeretnénk persze hinni, hogy a kultikus festőnőben magyar vér is csörgedezett, ám az igazság szerint a kalandos sorsú édesapa „echte” protestáns német családból származott.
Hogy mi, magyarok azért mégsem maradtunk ki Frida Kahlo színes élettörténetéből, arról egy szegedi fiatalember, Muray Miklós gondoskodott, közel évtizedes szerelmi viszonyt ápolva a társas kapcsolatokban is rendkívül impulzív festőnővel. A később Nicolas Murayként elhíresült fotós legendásan szép és emberi portrékat készített múzsájáról, egyiken egy folyó arcát, másikon egy őzgidát simogat Frida Kahlo.
Visszatérve az édesapa történetéhez, Guillermo Kahlo 1899-ben – feltehetően a spanyol és indián keverék fotográfus apósa, Antonio Calderon elvárásainak megfelelve – Oaxacában nyitott fotóműtermet. Wilhelm, vagyis Guillermo rendszeres látogatója volt a helyi német klubnak, a Hipico Alemánnak, itt kapta első komoly megbízatását, a Casa Boker vasáruház építését és megnyitását kellett megörökítenie. A Vesztfáliából kitelepült, kisebb palotát építő Böker család annyira elégedett volt Kahlo munkájával, hogy ezt követően szinte kézről kézre adták a német fotográfust, és sikerült megalapoznia a csaknem 40 évig tartó építészeti fotós karrierjét.
Guillermo Kahlo: Nők a Királyi Kápolna tetején, 1911 (Ricardo B. Salinas Pliego Collection)
Képei az új objektivitás hírnökei voltak, és az évszázad első három évtizedének Mexikóját, a hihetetlennek tűnő gazdasági fejlődést, a dinamikus építkezéseket, ezzel együtt a múlt emlékeit és lenyomatait örökítette meg rendkívül precízen, ugyanakkor kifinomult érzékenységgel. Az El Mundo Ilustrado és a Semanario Ilustrado közölték a felvételeit, aztán 1905-től kezdődően Porfirio Díaz kormányzatától kapott megbízatást, hogy az állami kézben levő templomokról készítsen képes leltárt. E négy év alatt Kahlo bebarangolta Mexikót, és 4500 felvételt őriznek a különböző mexikói közgyűjteményekben az építészeti örökségről fotografált műveiből.
Az életmű leggazdagabb része viszont a hosszú évtizedekig fényképezett mexikói építkezések sora. Egy újabb megbízásnak köszönhetően Guillermo Kahlo szinte minden jelentősebb középület fölépítését dokumentálta, azzal a szemléletbeli és módszertani újítással, hogy nem a munkások megjelenítésére fókuszált. Sokkal inkább az épületek lelke érdekelte, illetve az, hogy azok miként válnak a különleges mexikói táj és klíma szerves részeivé. S hogy ezekből az évekből se maradjon ki a „magyar szál”, a Nemzeti Színház (Teatro Nacional) üvegfüggönyének és üvegtetőzetének a tervezését Maróti Géza végezte, s a gyönyörű épület elkészülte nyomon követhető Kahlo fotóin is.
Guillermo Kahlo legkedvesebb témája természetesen a harmadik gyermeke, Frida volt, akire lenyűgöző hatást gyakorolt az édesapa, ugyanakkor az akkor már neves fényképész hiperérzékeny és gyengéd portrékat készített leányáról. Mindketten gyenge egészségi állapotban szenvedtek, így jól megértették egymást. Guillermo gondoskodott Fridáról lábadozásának két különösen nehéz időszaka alatt.
Kettőjük viszonyát jól jellemzi, hogy Frida utolsó kívánságai közé tartozott, hogy a hamvait a mexikóvárosi lakásmúzeumukban, a „Kék Házban”, édesapja, Guillermo Kahlo portréja mellé helyezzék el. A képet 1951-ben, apja halálának 10. évfordulójára festette szeretett lánya. És Frida halálát követően itt találkoztak újra.
A Guillermo Kahlo mexikói fotográfiáiból készült kiállítás a Műcsarnok kamaratermében szeptember 22-ig látogatható.
Guillermo Kahlo: A San Luis Potosí székesegyház bejárata, 1912 (Ricardo B. Salinas Pliego Collection)
