– Az eredeti terveknek megfelelően most business casualban, egy német–magyar konzorcium ülésén kellene tolmácsolnia.
– Igen, az volt a terv. Három dolgot tudtam biztosan 15 éves koromban: először is lesz nagy házam, kutyám, három gyerekem. Ebből a három gyerek nem jött össze, a ház, a kutya igen, aztán az volt az elképzelés, hogy némettolmács leszek. Nagyon jó érzés, hogy fölnősz falun, egy zárt közösségben, elkezdesz tanulni egy idegen nyelvet és kinyílik a világ.
– Hol van ez a falu?
– Debrecen és Nyíregyháza között, Téglás. Debrecenbe jártam gimibe, de abban a pillanatban, amikor dombok, hegyek közé érkeztem, ott éreztem magam otthon. Az utazási vágy munkált elsősorban a németnyelv-tanulásban, valamint egy tüneményes némettanárnő. Kimozdulni innen, jönni-menni, megismerni embereket, tehát a színházfeeling nem volt bennem. Igen, most egy konferencián ülnék, és tolmácsolnék valakinek.
– Akkor miért ment drámatagozatos gimnáziumba?
– Azért, mert a legjobb barátnőm, Papp Melinda ott Tégláson odajárt. Nekem ő volt az ész, mindig ő mondta meg, mit kell olvasni, mit kell csinálni. Egyébként most Pécsen a bábszínházat vezeti. Elmentem, részt vettem az első színészmesterség-órán, és nagyon nem tetszett. Akkor rájöttem, eszem ágában sincs, hogy én fölmenjek egy színpadra, megmutassam az érzéseimet, kitárulkozzam, mások előtt beszéljek. Jött a felvételiztető bizottság Kazimir Károllyal, akkor még lejártak háromfős csoportok Szentesre, Debrecenbe. Ott voltak a felvételizők, segítettem az osztálytársaimnak, húztam a függönyt, bekapcsoltam a magnót satöbbi. Amikor vége volt a felvételinek, behívattak, hogy az a piros hajú kislány még jöjjön vissza. Kazimir megkérdezte: maga miért nem felvételizik? Nekem eszem ágában sincs ezt a bizonytalan pályát választani, ahol mindig alárendelt szerepben vagyok, ahol mindig megmondják, mi csináljak, és a művészetből nem biztos, hogy meg tudok élni, én némettolmács leszek és bejárom a világot. Kazimir Károly azt mondta: hajrá! Erre átengedtek az első vizsgán, aztán jött a második. Elköszöntünk egymástól és átengedtek a harmadik rostára. Akkor éreztem, hogy itt valami suskus van, mindegy, elmentem, közben felvételiztem a bölcsészkarra, nem sikerült. Viszont felvettek a Színművészetire. Egy év alatt beleszerettem.
– Mikor érezte először, hogy na, most a helyemen vagyok?
– Az első év végén rostavizsga volt, ahol a Schwajda György Csoda című darabjában Bíborkát, az alkoholista öregasszonyt játszottam, aki pálinkás kenyeret eszeget, és ettől beborul. Mindenki görcsölt, én tudtam, hogy úgyis ki fognak rúgni, tehát fölösleges ezen görcsölni, és kisminkeltem magam, barna karikák a szemem körül, lekötöttem a hajamat, fehér szempilla, fölvettem a melegítőnadrágomat, fölmentem, és nem ismertek meg. Belenéztem a tükörbe, és visszanézett egy vadidegen arc. Ez hihetetlen bátorságot adott, megszűnt minden kontroll, ami addig megakadályozott abban, hogy más lehessek, mint akinek kellene lenni. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, más vagyok, és ezt el is hiszik, sőt én is elhiszem. Amikor már tudatosan idéztem elő ezt az érzést és állapotot, az a Lukáts Andor rendezte Ahogy tetszikben volt Miskolcon, ahol három évadot töltöttünk öten az évfolyamból. Megszűnt az a nyomás, amit Pesten gyakran éreztem, hogy még főiskolás vagy, kimész játszani a Madáchba vagy a Katonába, és majd jön egy kritikus és megírja, hogy te nagyon rossz vagy. Igen, nagyon rossz vagy, mert még 22 éves vagy, és nem tudsz semmit. Lehet, hogy tehetséges vagy, de tanulni kell, van, ami elsőre jól megy, van, ami csak huszadjára, egy csomó mindenre meg kell érni. Ez egy olyan nyomás, nemcsak a fiatalokon, hanem Pesten mindenkin, ami mindig is volt. Ettől nagyon féltem, gyáva voltam, kishitű és bizonytalan. Olyan jó volt lemenni vidékre, nem kellett attól tartani, hogy holnap „elvágják a torkom”, mert ma rossz voltam. És nem volt szinkron. Nem kellett rohangálni két próba között szinkronba, onnan forgatásra, csak arra figyelni, ami fontos.
– A mai napig rengeteget szinkronizál. Nagy Ervin harcot hirdetett a szinkronstúdiók és az etikátlanul viselkedő kollégák ellen. Ön melyik oldalon áll?
– Nagyon jó lenne valamit elérni a szakmánkban. Egyszer megpróbáltuk, pont a kislányom születésekor, mert 18-19 éve nem emeltek gázsit. Az órabérünk a szinkronban kevesebb mint egy segédmunkásé. Legutóbb szinkronizáltam egy főszerepet, 40 ezer forintot kaptam érte. Tizenhat évvel ezelőtt is itt tartottunk. És nem tudunk elérni semmit, mert abban a pillanatban, hogy összeállunk és megpróbálunk kiharcolni valamit, ott van a hátunk mögött nyolcszáz ember, aki bólogat. Én ezt átéltem, azt mondtuk, hogy holnaptól senki nem megy be a szinkronba, de ott volt mögöttünk nyolcszáz ember, aki bement.
– Tehát több mint pesszimista?
– Igen. De mindent aláírok, tagja vagyok a szinkronszakszervezetnek, soha nem megyek ár alá, bár nagyon gyakran bepróbálkoznak, nem csak a stúdiók, a reklámokban is ez van. Pesszimista vagyok, de beállok a csatasorba.
– Beszélgettem a POSZT válogatóival, akik láttak egy egész évadot, hogy mik a trendek. Számos érdekes megfigyelésük volt, például az, hogy divat lett a meztelenkedés, főként a férfi, aztán zeng az ének, a zene akkor is, ha semmi funkciója nincs. Ön mit érez, milyen ma a színház?
– Sokat járok előadásokra, mert két éve nem megyek színpadra. Besokalltam egy picit, és felmondtam Tatabányán. Kellett a szünet, ki kellett jönni a dobozból, és megnézni, mi van a világban, mert azt tudom felvinni a színpadra. Volt egy autóbalesetem is, amitől észhez tértem, hogy volt nem normális tempó, amit csináltam az elmúlt húsz évben. Igen, láttam ilyen darabokat, ahol egyszer csak a színészek elkezdtek énekelni. Nem értettem. Valószínűleg nagyon konzervatív vagyok. A „honnan jött, a hová megy és a hitelesség”, engem mindig ez érdekel a színházban. Ez az öncélú dalra fakadás egy elidegenítés, ez technika, egy manír. Bármelyik ügyes színész meg tudja csinálni, tehát nem érdekel, mert nem a lényegről szól. Sem a férfi-, sem a női meztelenséget nem szeretem. Zavarba jövök mint néző, mert nem tudok elvonatkoztatni a civilségtől. Én sosem vetkőzöm, mert kiszolgáltatottnak érzem magam, úgy érzem, hogy akkor Major Melinda áll a színpadon, és azt nem szeretném. Ugyanilyen zavarban vagyok nézőként.
– Két éve lejött színpadról. Mikor megy vissza?
– Majd ha hívnak. Az elmúlt pár hónapban kezdett el hiányozni a színház, de két évig írmagja nem volt annak, hogy milyen jó lenne most ott lenni. Még azt se mondanám, hogy besokalltam. Nagyon érdekes, hogyha jól dolgozol, én nagyon jókat dolgoztam Tatabányán, akkor nem tudsz elfáradni, mert imádod, amit csinálsz. Jó volt megismerni azt a szót, hogy hétvége, jó volt mást is megtapasztalni. A kislányom akkor lett kiskamasz, 11 éves, és nagyon nagy szüksége volt rám.
– A szappanoperákban való szereplés eleinte ciki volt, aztán nagyon sokan a karrierjüket féltették, hogy beskatulyázzák őket, most pedig már úgy tűnik, a helyére került minden. Ön a Jóban rosszban egyik főszereplője.
– Régen készültek tévéjátékok, amiket mind a mai napig meg lehet nézni, mert fantasztikusak. Most már sajnos nincs rá pénz. Változott a világ, vagy alkalmazkodsz hozzá, vagy otthon duzzogsz, hogy miért nem hívnak. Jöttek a napi sorozatok, a műsorvezetés. Tulajdonképpen a színészeken kívül mindenki nézte ezeket, ők csak azért nem, mert este játszanak. Én igazából két éve nézek tévét. Napi sorozatokban szerepelni színészkollégákkal nekem örömmunka. Nagyon imádom csinálni, és szeretem, amikor színészek bukkannak fel napi sorozatokban. Nagy dolog bekerülni, hát még ott maradni! A szerepem, Dorina, igazi karakter, sokféle anyagból van összeszőve, nagyon furcsa, egocentrikus, narcisztikus, de érző ember. Szerintem azt nagyon nehéz eljátszani, hogy mindig jó vagy, mindig szép ruha van rajtad, mindig mindenkinek megbocsátasz. Dorina szerencsére nem ilyen.
– Hasonlít a szerepbéli Dorinához?
– Ugyanolyan céltudatos, kitartó, munkamániás vagyok. Egyszer egy nagyon közeli barátnőm azt mondta, hogy nagyon megkeményedtél, Meli. Ez igaz egy csomó mindenre, amikor le kell ülni szerződést kötni, amikor nem akarnak időben kifizetni, amikor a hentes büdös húst ad. Ezekre igaz ez a fajta keménység, mert különben elsodornak és megesznek reggelire. De aki ismer, tudja, hogy egy rossz szótól egész nap sírok, ha valaki megbánt, egész nap azon rágom magam. Ez a Dorina-féle keménység hasonlít rám, amennyiben kifelé van egy olyan arcom, egy olyan határozottságom, ami nélkül ma nem lehet élni. Ráadásul van egy gyerekem, akiért ki kell állni, meg kell harcolni. De van egy másik énem, ami sose nő föl, a kis királylány, akinek eddig királylányos mesét olvastak, és várja, hogy jön a szőke herceg, és minden rendben lesz.
– Mit kezd azokkal a helyzetekkel, amikor a kötelező promóciós kommunikációban egy bulvárlap újságírója megkérdezi, hogy plasztikáztatna-e magán valamit, ha már úgyis plasztikai sebészt játszik?
– Őszintén válaszolni szerintem nem ciki. Mert ha nem akarok, azt is őszintén lehet mondani. Egyébként nem nagyon érdekel, ki mit gondol arról, hogy én plasztikáztatom-e a fejemet. Amikor a bulvárkérdések a magánéletet firtatják, akkor nem válaszolok.
– Vár valamilyen lehetőségre?
– Nem lehet. Utána kell menni. A színdarabok nagyobbik részét férfiak írják férfiakról. Nagyon kevés az olyan színdarab, amiben van öt női szerep. Egy nagy kőszínházban elég két színésznő, aki negyven fölött van. Mivel sok jó színésznő van Magyarországon, szerencsések vagyunk, de ugyanezért nem tudnak állást adni. Hiszek a sorsban. Ahogy azt sem gondoltam, hogy televíziós műsorvezető leszek, úgy most azt sem tudhatom, mit hoz elém az élet.
Borítófotó: színpadon Mertz Tiborral. Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben című Nemzeti színházi előadásban
