A hagyományok szerint ezer esztendeje, amióta a Szent Korona által Szent István király Szűz Mária oltalmába ajánlotta az országot, a magyarság a Patrona Hungariae palástja alatt éli életét ősei szállásterületén, a Kárpát-medencében. Boldogasszony alakját a keresztény magyarság Szűz Máriával azonosítja. A magyarok oltalmazó nagyasszonyához fohászkodik a nemzet. A jubileumi Mária-évet a csíksomlyói ferences kolostor az ottani kegyszobor ötszáz éves évfordulója alkalmából hirdette meg 2014-ben. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által Budapestről abban az évben indított vándorkiállítás-sorozat az összetett és sokrétegű Boldogasszony-képről kíván kortárs művészi olvasatot adni. A nagyvilág szétszórt magyar közösségeihez eljuttatni kívánt tárlattal az intézmény célja a nemzet megmaradásának zálogát jelentő keresztény hit és nemzeti értékrend felmutatása, a Boldogasszony-kép újrafogalmazása, kanonizálása és beágyazása a közösségek mindennapi életébe. Az anyaországban, külföldön, a diaszpórában a magyar összetartozást jelképező Mária-kultusz tudatosításával a nemzet határokon átívelő újraegyesítését kívánják szolgálni.
Tóth Norbert, a kiállítás kurátora, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója három nagyon fontos szempontot tartott szem előtt, amikor felkérte a tárlaton kiállító 55 művészt. Lényeges volt, hogy sokféle műfajiság jelenjen meg – festmény, grafika, gobelin, szobor, kerámia, fotó, illetve fotografikai műfajok is jelen vannak. További alapvetésként el kellett érni, hogy egységes magyarságtudat fogalmazza meg az ősidők istenasszonyától Szűz Máriáig ívelő Boldogasszony-képet, ezért az anyaországi művészek mellett jelentős számban érkeztek határon túlról alkotók, s a szórványból is jött két művész: az egyik Normandiából, a másik Nevadából. A harmadik fontos szempont volt, hogy széles korosztályi réteget fogjon át a tárlat, s így létrejöjjön a korcsoportok közötti párbeszéd. A kortárs reflexió a művészetben egy belső dinamikát ad egy kiállításnak. Ettől mindig izgalmasabb, élőbb lesz az esemény, s elindul a párbeszéd nemcsak generációs szinten, hanem a művek különböző látásmódját is felölelve.
„És mondhatjuk, pluszszempont, de talán ez lett volna inkább az első, hogy olyan művészeket kérjek föl, akik méltó módon tudják megfogalmazni a Boldogasszony mai, kortárs olvasatát. Ez azért fontos, mivel az elmúlt kétszáz évben, de már korábban is olyan tendenciák alakultak ki a kortárs művészetben, amelyekben nem evidencia, hogy méltó megközelítést kapjon a művészet. Ezt valamikor 1915 tájékán Herczeg Ferenc úgy fogalmazta meg: három dolog kell ahhoz, hogy teljes legyen egy művészi alkotás (bár ő ezt az irodalommal kapcsolatban írta le, de úgy gondolom, a képzőművészetre is alkalmazható). Az első az esztétika, a szépség jelenléte. Az elmúlt száz évben a modernizmus megjelenésével a szépséget száműzték a képzőművészetből, nagyon kevés teret hagynak neki, sőt sok esetben maga a modernizmus is szépségellenes. Az emóció a másik szempont, azaz a részvétel annak a közösségnek a gondolkodásában, amelyikből a művész vétetett. Azt gondolom, ez még talán jelen van, hiszen léteznek kortárs válaszok; igaz, azok inkább az individuum kínjainak, bajainak a keresései és bemutatásai, s nem a közösségről szólnak. A harmadik üzenet, amit éppúgy fontosnak tartok, mint Herczeg Ferenc, hogy a művésznek legyen dolga a művével, üzenjen azzal a közönségnek. Ne csak megfogalmazza az értékrendet, azokat a fontos dolgokat, amelyek összetartják az adott közösséget, hanem válaszokat is adjon a kor kérdéseire. Azt gondolom, a Boldogasszony szerepe, személye, megfogalmazása is lehet egy ilyen közös pont a Kárpát-medencében a világ magyarsága szempontjából. És én ezt megtoldanám még egy aspektussal, amely Herczeg Ferenc idejében evidencia volt, ezért ő nem említette meg külön: ez a szakralitás, amelyet szintén száműztek a világból. A tudományos materialisták »ideológiává« süllyesztették, illetve erőteljesen próbálnak függetleníteni tőle olyan tudományos területeket, mint például a művészetelmélet. Én azt vallom, hogy szakrális gondolkodás nélkül nehéz komplex látásmódot kialakítani a művészetelméletben. Ezek a szempontok merültek fel annál a válogatásnál, amelyek alapján az 55 alkotót felkértem” – mondta a kurátor.
Annak, hogy éppen 55 művész alkotása került a tárlatba, pusztán technikai, terjedelmi okai voltak. Nincsenek nagy magyar múzeumok tömegével a Kárpát-medencében.
A kiállítás értelmezéséhez – ha ez egyáltalán szükséges – Tóth Norbert egy másik tárlatát idézi fel. Egy kurátori koncepcióra épülő bemutatót rendezett Székesfehérváron A döntés címmel. Az a kiállítás is alapvető morális és erkölcsi kérdéseket tett föl. Arról szólt, hogy választanunk kell a szépség, jóság, igazság, tehetség, valamint a vétség, bűnök, hamisság között, s az út végén – ez egy profán út, amely jobbról-balról körbevesz bennünket, oldalaz körülöttünk, ahogy haladunk előre – fogalmazzuk meg azt a célt, azt a világot, amely felé haladunk, amelynek irányába építjük magunkban ezt a lajtorját.
„Az égi világ földi leképezéseként – vagy miként mondjuk: ahogy fönt, úgy lent – jelentek meg az Árpád-házi szentek. Felépítettünk egy kápolnát áradó fényekkel; az egyik oldalon régi magyar néprajzi kellékek voltak, a másik oldalon a magyar hősök arcképcsarnoka Attilától Maléter Pálig. Ott látom az analógiát a kettő között, hogy mindenben azt az irányt keressük, azt az útmutatást, amely által az életben teljesebb, és ha teljesebb, akkor remélhetően boldogabb, a közösség szempontjából építőbb jellegű utat tudunk bejárni, tehát nemcsak a magunk hasznára vagyunk, hanem mindannyian előbbre jutunk vele” – hangsúlyozta Tóth Norbert.
Legközelebb ősszel a szombathelyi püspökségre utazik a tárlat, végső sorsa még nem dőlt el. A kurátor szerint üdvös volna, ha egyben maradhatna közgyűjteményként, és az sem volna ördögtől való, ha nem Budapesten, hanem mondjuk valamelyik külhoni magyar múzeumban találná meg végső helyét.
Borítófotó: A vándorkiállítás megnyitója. A częstochowai közönséget is elbűvölték a kortárs szakrális alkotások
