A rendszerváltás első esztendeiben a magyar élelmiszeripar a legsúlyosabb válságát élte át – indokolta korábban Raskó György, hogy miért került külföldi kézbe lényegében az egész ágazat. Ő maga 1990 júniusa és 1994 júniusa között – tehát az élelmiszeripari magánosítás „dandárja” idején – az akkori Földművelésügyi Minisztériumnak (FM) előbb privatizációs és vállalkozásfejlesztési főosztályvezetője, majd 1991-től közigazgatási államtitkára volt, valamint tagja az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsának. Egy közéletből is ismerős, az ökogazdálkodás terén nevet szerzett agrármérnök szerint Raskó az MDF-kormány államtitkáraként az élelmiszer-ágazat külföldi kézre adásával fölmérhetetlen károkat okozott a magyar mezőgazdaságnak, mert kiszolgáltatott nyersanyagtermelővé degradálta a gazdákat. Jelentős jövedelemtől fosztotta meg ezzel a magyar vidéket, amely ennek következményeit a mai napig megszenvedi.
Az Antall-kormány egyik agrárminisztere szerint annak idején azt szerették volna, hogy a termelők, a szövetkezések a kárpótlási jegyeiket az élelmiszeripari privatizációba forgassák be, vagyis közös érdekeltsége legyen a termelésnek és a feldolgozásnak, ahogy ez a „normálisan működő” gazdaságokban van. Erre azonban a gazdák sem nagyon mozdultak meg. Ekkor jelent meg a külföldi tőke, és „a vagyonkezelés jóvoltából” idegen kézbe került az élelmiszeriparunk. Az államnak pedig azért nem volt ereje ezt megakadályozni, mert „az egyre erősödő liberális szellem elnyomta a hazai érdekeket”.
Kár is lenne tagadni, hogy Magyarország az 1990-es évek első felében Közép- és Kelet-Európában a külföldi működő tőke egyik legnépszerűbb célállama volt. A kintről érkező tőkebefektetések döntő hányada akkor a feldolgozóiparba került. A hazai élelmiszeripari privatizáció során pedig a leghevesebb vitákat éppen a külföldi tőke részvétele és gyors térnyerése váltotta ki. Nem véletlenül: a tulajdonviszonyok 1990-es évekbeli reformja különleges és egyedi alkalom volt a magyar élelmiszer-feldolgozás történetében. A kinti befektetők pedig hamar tulajdont szereztek a hazai élelmiszeriparban.
A külhoni befolyást jól jelzi a külföldi tőke jegyzett tőkéből való részesedése. Nos, a KSH adatai szerint már 1995-re az ágazat jegyzett tőkéjének az 53,2 százaléka volt idegen kézben (1998-ra ez az arány 61,8-re nőtt). Közép- és kelet-európai összehasonlításban pedig akkoriban a külföldi tulajdon aránya a magyar élelmiszeriparban lett a legmagasabb: Magyarország mind abszolút értékben, mind egy főre vetítve a legtöbb külföldi tőkét vonzotta ebbe a szektorba a régióban. A cukorpiacon gyakorlatilag három multi, az Agrana, az Eastern Sugar és az Eridania Béghin-Say osztozott.
A cukorgyártás nálunk a rendszerváltásig állami monopólium volt, a 11 ágazati társaság pedig 12 gyárral rendelkezett (a Mátravidéki Cukorgyárak Rt.-nek két üzeme volt: a selypi és a hatvani). A cukorgyárak privatizációja 1991-ben kezdődött el, és az élelmiszeripari szakágazatok közül elsőként, 1994-ben fejeződött be. A teljes élelmiszeripari magánosítás pedig 1997-ben ért véget. Az első privatizációs tranzakciók a befektetők és a vállalati menedzsment közötti alkuk alapján jöttek létre. Az Állami Vagyonügynökség ezekben az ügyletekben finoman szólva nem igazán volt aktív – állítják volt államigazgatási vezetők.
Elsőként az osztrák Agrana jelent meg befektetőként a Petőházi Cukorgyár Rt.-ben úgy, hogy 1991 tavaszán 53 százalékos többségi tulajdont szerzett és 44 százalékos hányadra opciós jogot biztosított magának. Kisvártatva ugyancsak az Agrana hasonló mértékű befolyást szerzett a Kaposcukor Rt.-ben, és itt is opciós vásárlási jogot a társaság 42,7 százalékos tulajdonrészére. Ekkortájt szintén a társaságok menedzsmentjével kötött szerződést kisebbségi hányad megvételére három további magyarországi cukorgyárra – Mátravidéki Cukorgyár Rt., Szerencsi Cukorgyár Rt., Szolnoki Cukorgyár Rt. – vonatkozóan a francia Eridania Béghin-Say (EBS). A szerződések emellett opciós vásárlási jogot biztosítottak a franciáknak a többségi tulajdon megszerzésére, s ezzel 1995-ben mindhárom cég esetében éltek is. A legnagyobb kapacitású Kabai Cukorgyár Rt. 30,3 százalékát a Générale Sucrière és a Tate & Lyle francia–brit konzorcium által létrehozott Eastern Sugar szerezte meg. Később pedig a kabai társaság az ÁVÜ-vel való hároméves vita után többségi tulajdonba is került. Érdekes, ugye? Mindegyik esetben mintha ugyanaz a forgatókönyv valósult volna meg.
A cukorgyári privatizáció első szakaszában az Ácsi Cukoripari Rt., az Ercsi Cukorgyár Rt., a Sarkadi Cukorgyár Rt., a Sárvári Cukorgyár Rt. és a Mezőhegyesi Cukorgyár Rt. még teljes egészében állami tulajdonban maradt. Az ÁVÜ azonban az FM javaslatára hozzájárult ahhoz, hogy az öt cukorgyár a társaságok összevonásával párhuzamosan magyar szakmai befektetők számára értékesíthető legyen. Arról 1993-ban döntöttek, hogy az öt üzemben a cukorrépa-termelők minimum 25 százalékos részesedést szerezhessenek, s hogy a cégek megvásárlására E-hitel és kárpótlási jegy is korlátlanul felhasználható legyen. Az ÁVÜ igazgatótanácsa egyúttal a Magyarországon addigra már jelen lévő, fent említett három nagy külföldi ágazati befektetőt ebből a privatizációs pályázatból kizárta. Végül 1993-ban az Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Konzorcium lett az öt cukorgyár többségi tulajdonosa. Ennek tagja volt a társaságok menedzsmentjéből létrehozott kivásárló kft., a dolgozók által alapított MRP-társaság és a beszállító cukorrépa-termelő szövetkezetek. Az öt gyár azonban már a kezdetektől súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, hiszen tőkéjüket nem emelték, és adóskonszolidációjuk is elmaradt. Az időközben az Első Magyar Cukor Rt. névre váltó konzorcium több sikertelen tőkebevonási kísérlet után a csőd szélére került, a tulajdonosok pedig kiszálltak. Az öt gyárat az Agrana vásárolta meg 1997-ben.
A cukoriparban tehát a nemzeti tulajdon megőrzésére irányuló minden igyekezet kudarcba fulladt, mert sem a magyar befektetők, sem az állam, sem magánszemélyek, sem a termelők nem voltak hajlandók vagy képesek a versenyben maradáshoz szükséges tőkeemelésre az üzemekben. A 12 magyarországi cukorgyárból a magánosítás után egy maradt. Az már a privatizáció kezdetekor látható volt, hogy néhány cukorgyár kapacitása rövid időn belül feleslegessé válik, s be kell őket zárni. Az első az Ercsi Cukorgyár volt, amely utolsó kampányát 1997-ben fejezte be. Aztán a mezőhegyesi és a selypi üzem is bezárt. Három érdekcsoport már csak hét gyárat üzemeltetett 2000-ben: a Magyar Cukor Rt. Kaposváron, Petőházán és Ácson, az EBS Szerencsen, Hatvanban és Szolnokon, az Eastern Sugar Kabán. Az Európai Unió cukorreformja nyomán pedig – melynek során jelentős „lelépési pénzt” kaptak, akik önként felhagytak a gyártással – ma már csak egyetlen hazai cukorgyár, a Magyar Cukor Zrt.-hez tartozó kaposvári üzem dolgozik.
MAGYAR CUKORTÖRTÉNET
A cukorrépából nyert cukor története 1747-ben kezdődött. A berlini Marggraf kutatásai nyomán tanítványa, Franz Karl Achard 1801-ben Sziléziában építette fel az első répacukorgyárat. Magyarországra Tessedik Sámuel hozta el a növény magját, és Gertinger Sámuel eperjesi gyógyszerész kristályosított először cukrot a répa levéből 1805-ben. A cukorgyártás első hazai fellendülése 1825 és 1830 között volt, majd kisebb hullámzások után 1890 körül vett újabb lendületet, amikor az új cukoradótörvény a répa helyett a cukrot kezdte adóztatni. A legutóbbi időkig még működő, ám mostanra bezárt gyáraink közül az ácsi volt a legrégebbi, már 1871-ben is üzemelt. Később, 1889 és 1895 között további hét gyár épült, 1911–12-ben három, míg a legújabbat államadósságának fejében Lengyelország építette 1979-ben, Kabán. A cukoripar szervezeti rendszere számos változáson ment át története során. A 60-as években országos nagyvállalati, a 70-es években tröszti forma jellemezte. A tröszt 1980. július elsejei megszűnése után kezdődött az önálló állami vállalati korszak, s jött a privatizáció.
