FELZÁRKÓZÁS
Rögtön itt, az elején leszögezem, hogy a nemes cél elérésének egyelőre egyik fontos előfeltétele hiányzik: az erős nemzeti valuta. Az elmúlt harminc évben a magyar közgazdaság nem sok figyelmet szentelt ennek a kérdésnek, ami viszont e szakmát is minősíti! 1990-ben azt mondtam másokkal, például Nagy Pongráccal, a Világbank akkor hazatért szakértőjével együtt (N. P.: Készül a magyar gazdasági csoda? KJK, 1991), hogy először is meg kell teremteni az erős forintot, le kell törni az inflációt, ugyanakkor a privatizációt, vagyis a tulajdonrendezést nem szabad elkapkodni, azt el kell nyújtani egy-másfél évtizedre. Ez utóbbinál az általunk megfogalmazott cél az állami (és nem a szövetkezeti, mert ahhoz hozzá sem szabadott volna nyúlni!) vagyon kis- és középrészvények formájában történő kivezetése egy széles középosztály kialakítására. Ehelyett pont az ellenkezője történt: egy szűk csoport mindenfajta társadalmi kontroll nélkül szinte széthordta az állami közvagyont pillanatok alatt, míg az inflációt csak 2010 után sikerült végre letörni. A privatizáció eme módja miatt nem jött létre a széles kis- és középrészvényes középosztály, amely pedig minden társadalomban a modernizáció hordozója. Helyette – egészen tragikus módon – kialakult az oligarcharendszer, létrejött egy latin-amerikai típusú túlkoncentrált tulajdoni és jövedelemszerkezet. Ez pedig teljességgel alkalmatlan a modernizációra, mert törvényszerűen vezet a gazdaság és a politika összefonódásához, tehát szüli a korrupciót.
Annyi megjegyzést fűznék még ehhez, hogy az ellenzék tévedésben van: ez nem „Orbán-rendszer”, ez nagyrészt éppen a Horn-kormány idején jött létre, amikor a Bokros-csomag részeként privatizálták az állami és a szövetkezeti vagyon hetven százalékát! Most legföljebb nincs hiteles, erős ellenzék, ezért a fékek és ellensúlyok rendszerének a működtetése a kormányra marad. Az pedig sohasem túl szerencsés helyzet…
Az inflációt sem a magyar gazdaságpolitika törte le, hanem a világpiacon érvényesülő deflációs tendenciák. Ugyanakkor az erős forint 2019-ben is csak ábránd. A gyenge azonban komoly veszélyeket rejt, rendkívül sebezhetővé teszi a hazai gazdaságot! Járjuk körül ezt a fontos kérdést, némi kitekintéssel.
(„Erős dollár kell, aztán majd meglátjuk!” – Ronald Reagan.) Az 1980 novemberében elnökké választott színész-szakszervezeti vezető, majd kaliforniai kormányzó szavai Napóleonéra emlékeztetnek: „Bocsátkozzunk harcba, aztán majd meglátjuk!” Reagan is nagy improvizátor volt a maga területén. 1981-ben a Fed kamatlábát 6-ról 19 százalékra emelte, amitől a mainstream közgazdászok elborzadtak: válság idején nem szabad kamatlábat emelni, pláne nem ilyen drasztikus mértékben! Az eladósodott vállalatok és magánszemélyek fizetésképtelenné válnak, senki sem tud majd új hitelt fölvenni, összeomlik az amerikai gazdaság. Reagan, a „teflonember” vállat vont, és ment tovább a maga útján. Példaként a szeme előtt Margaret Thatcher, az 1979-ben megválasztott brit miniszterelnök asszony lebegett, aki alkalmazni kezdte a gyakorlatban a monetaristák (neoliberálisok) receptjét: kiindulópontként először is erős, stabil nemzeti valutát kell teremteni, majd pedig a pénzt pontosan adagolni, a reálgazdaság szükségletei szerint. És ha ez megvalósul, „nagy baj már nem lehet” (Milton Friedman), mert a gazdaság automatikusan rátér az egyensúlyi növekedés tartós pályájára. Viszont amíg ez nem valósul meg, addig minden elért eredmény csak illuzórikus marad. Nincs tartós növekedés, harmonikus fejlődés, alacsony szintű munkanélküliség, gazdasági egyensúly erős pénz nélkül! Ez olyan alapvetés a gazdaságban, mint a tánciskola kályhája, onnan kell elindulni! 1973 októbere, a negyedik arab–izraeli háború óta tartott az olajkrízis, amely általános energia- és nyersanyagválsággá terebélyesedett. Véget ért az olcsó nyersanyag és energia addig mesterségesen fenntartott korszaka, az erre alapozott exponenciális növekedés, amely pazarló, környezetszennyező modell is volt egyben, tehát zsákutca, ezt ne felejtsük el!
A kormányok alkalmazkodás helyett védekeztek („sündisznóállás-szindróma”!), működött a keynesiánusi redisztribúciós költségvetési politika, amely a dotációk nyújtása révén már teljesen kikapcsolta a piac szelekciós szerepét, ezáltal konzerválva az elavult energia- és nyersanyagfaló szerkezetet, csak éppen ehhez az olcsó nyersanyag és energia már hiányzott. A kormányok a dotációkat csak hitelből finanszírozhatták, a válság közepette adót emelni nem lehetett, viszont a költségvetési deficit felhajtotta az amúgy is megugrott inflációt. Kialakult a közgazdák rémálma, a stagfláció: stagnálás + infláció + munkanélküliség.
A keynesi szentháromság (infláció, munkanélküliség, recesszió) csődöt mondott, mert nem lehetett ezek kombinációval tovább játszadozni. Korábban a munkanélküliséget tartották a fő veszélynek, az inflációt csak afféle járulékos kellemetlenségként kezelték. Ezzel szemben a monetaristák az inflációra helyezték át a súlypontot: legelőször azt kell letörni! A leértékelés vagy az eleve alulértékelt valuta viszont éppen az inflációt gerjeszti, tehát azt a „leértékelési hisztériát” is le kellett állítani, amely akkor a világ jegybankjait jellemezte. Friedman rámutatott arra, hogy a leértékelés csak papíron javítja az export versenyképességét, valójában az elavult, veszteséges kiviteli szerkezetet konzerválja. Ugyanígy az infláció általában a gazdaság elavult struktúráját tartósítja, mert lehetővé teszi, hogy a veszteséges vállalatok inflációs árnyereséget bezsebelve túléljenek. Az infláció és a leértékelés kiiktatja a „schumpeteri teremtő pusztulást”. Másrészt az sem igaz, hogy az infláció „demokratikus”, mert mindenkit egyformán sújt. Az infláció a kisember alattomos különadója, de a nagy mobil pénztőke számára égből hullott manna!
Az erős pénz hamarosan látványos eredményeket produkált az USA-ban és Nagy-Britanniában is. Ez a neoliberális gazdaságpolitika, nem véletlen, hogy hamarosan a baloldali szociáldemokrata kormányok is erre az útra léptek. Az úttörő a baloldalon a svéd Olof Palme kormányfő (1982–86) és a francia Mitterrand köztársasági elnök (1981–95) volt. Ma már a fejlett világban mindenütt ez a gazdaságpolitika folyik, nincs különbség „oldalak” között. Ezért a választások sem ideológiák közti küzdelemről szólnak, hanem csupán egyszerű hatalomkontrolláló szerepük van: négyévente megmérettetnek a kormányon lévők. Remélem, az olvasót sikerült meggyőznöm arról, hogy – nemzetközi tapasztalatok alapján – mennyire fontos lenne nálunk az erős forint! A magyar gazdaság erősen kitett a világgazdaságnak, gondoljunk csak az autó-összeszerelő ipar nagy súlyára. Az izmos deviza pajzsként védené a gazdaságot egy újabb világgazdasági recesszió ellen, a gyenge forint miatt viszont a magyar gazdaság rendkívül sebezhető. Jó lenne lépni, amíg nem késő!
