– Mit „hozott” a hazai műtárgypiacon a 2018-as év első fele?
– Összevetve a magyarországi szektort a külföldivel, nálunk jóval kevesebb adat áll rendelkezésre, kevésbé nyilvánosak a műtárgypiaci „forgalmi számok”, mint a Lajtán túl. Természetesen elérhetők a témával kapcsolatban elemzések, felmérések – például a Műtárgy.com internetes honlapon –, az egzakt adatok azonban limitáltak. Alapvetően a festmények dominálnak. Becsülni lehet az üzletmenet nagyságát: hozzávetőleg négy-öt milliárd forintos forgalom alakulhatott ki az esztendő első felében a műtárgypiacon.
– Ez sok vagy kevés?
– Ezen a téren felzárkózónak lehet minősíteni Magyarországot. A nyugat-európai államokhoz viszonyítva a fentebb említett forgalom nem jelentős, de jó hír, hogy lassan visszatérünk – az idén minden bizonnyal – a 2008-as szinthez. Az árakban mindenféleképpen. Sajnos a 2008–09-es válság erősen visszavetette a korábbi árszintet, tulajdonképpen kellett hozzá egy évtized, hogy helyrerázódjon a piac. Összességében a magyar szektor évek óta élénkülést mutat, s túllépett a krízis okozta visszaesésen.
– Ezek szerint éves alapon összejöhet 15-16 milliárdos vagy a fölötti forgalom 2018-ban?
– Valószínűleg igen. Amennyiben nem üt be valamilyen gazdasági krach, akkor az esztendő hátralévő részét egy emelkedő trenddel zárhatjuk. Ez a becsült volumen már magában foglalja az aukciókon kívüli piacon elérhető forgalmat is, de hangsúlyozom, nyilvános adatok hiányában csak tippelni lehet.
– A hazai műtárgypiacra áll a klasszikus képlet: kis pénz, kis foci?
– Nézze, kétségtelen, hogy a nyugat-európai országokhoz képest kicsi a magyar piac, jóval kisebb a volumen, és a műtárgyak árai is moderáltabbak. Mint említettem, a szektor domináns részét a festmények teszik ki, nagyjából 75-80 százalékát adják. Ebben a szegmensben azonban nem ritkák a 10–100 milliós értékesítések, ugyanakkor nálunk – talán pont a piaci méret miatt is – még nem „divat” közszemlére tenni, hogy mit hol és mennyiért vásároltunk.
– Milyen alkotásokért kapkodnak most?
– A XIX. század vége és az 1920–30-as évek közti korszak képei a népszerűek még mindig. Ha lehet így fogalmazni: „tarolnak” a modernista művek, de az impresszionista irányzat képviselői is. Közben az is megfigyelhető, hogy egyre keresettebbek az 1960–70-es évekbeli hazai Iparterv-csoport vagy a Pécsi Műhely alkotásai. Ezekben a neoavantgárd munkákban érződik egyfajta izgalmas kelet-közép-európai, intellektuális íz, amely a nemzetközi műtárgypiacon is kurrenssé teszi e műveket.
– Lőttek a fiataloknak?
– Erről szó sincs, annak ellenére, hogy a hazai árveréseken az említett modernista, valamint a néhány évtizeddel ezelőtt készült kortárs alkotások szerepelnek. Az itthoni aukciósházak is fontosnak tartják a fiatalok támogatását, valamint azt, hogy a tehetséges művészeket hozzájuttassák egy-egy kiállításhoz. Ugyanakkor tény, hogy a 2008–09-es recesszió leginkább a kortárs festmények piacát sújtotta.
– Megéri befektetni műtárgyakba? Kamatoznak annyit, mint a pénzügyi konstrukciók?
– Természetesen megéri, de csak okosan! Kizárólag a pénz oldaláról nem lehet megközelíteni a kérdést. Nem láttam még olyan „tartalmas” gyűjteményt, amely száz százalékban befektetői szemszögből létesült volna. Nagyon fontos az is, hogy nem rövid távra szóló „tételekről” beszélhetünk, mint például egy blue chip részvény esetében, amelytől könnyen meg tudunk válni, jó esetben busás haszonnal. Ebben a szegmensben sokat számít – és még tanácsadó közbeiktatásával sem spórolható meg – a piaci ismeret, a művészettörténeti tudás. Idetartozik az is, hogy nincs „normális” diagram, hiteles grafika, amely összevetné más instrumentumokkal, hogy mit hoz egy részvény s mit egy műtárgy. De talán pont ez a lényeg!
– Hogyhogy?
– Piaci szemszögből nézve paradoxon, hogy nem a volumen az első számú szempont a műtárgyak esetében, hanem a ritkaságjelleg. A tervezhetőséget a volumen adná, de akkor pont a ritkaságérték veszne el. Szóval mondhatnánk, hogy akkor a műtárgypiacon eligazodni „róka fogta csuka”, de pont ez adja az izgalmat. Nincsenek sablonszerű szabályok mankónak, a józan eszünkre és a tapasztalatokra kell alapozni a döntéseinket.
– Tegyünk egy globális kitérőt; miként muzsikálnak a nagy műtárgypiaci szereplők az idén?
– „Hasít” a globális piac. Ezt alátámasztandó: a világ három vezető aukciósháza – Sotheby’s, Christie’s, Phillips – együttesen majdnem hétmilliárd dolláros forgalmat produkált 2018 első felében. Ez több mint húsz százalékkal nagyobb, mint a tavalyi azonos időszaki szám.
– És a lokalizáció?
– Míg az árverések helyszíneit tekintve az ázsiai szereplők vitték a prímet az elmúlt időszakban, addig az esztendő első felében a New York-i aukciók könyvelhettek el egy hozzávetőleg negyvenszázalékos bővülést. Ez utóbbinál tényező volt az is, hogy májusban a Christie’s pont New Yorkban bocsátotta árverésre a Rockefeller-gyűjteményt.
– Gondolják-e már úgy külföldön, hogy érdemes magyar festményeket vásárolni?
– Hogyne! Június végén, a londoni Sotheby’s árverésén kelt el Scheiber Hugó Kánkántáncosnők című műve. Majd Victor
Vasarely képeire is lehetett licitálni. Bécsben Birkás Ákos, Lakner László és Molnár C. Pál alkotásai kerültek kalapács alá, a Zürichben található Koller aukciósház pedig hetekkel ezelőtt hat magyar tételt dobott piacra. Például Czigány Dezső olajképeit. Miközben ezek szép sikerek, az árakban jócskán akadnak még tartalékok. Kétségtelen azonban, hogy festészetünk remekei a nemzetközi piacokkal összevetve még mindig alulértékeltek. Annak érdekében, hogy e téren javuljon a helyzet, számos magyar műtárgypiaci szakember dolgozik keményen.
– Mi az, amiben még eltér a hazai és a globális műtárgypiac?
– Szembetűnő, hogy míg a magyarországi szektorban döntő részben az itthon piacvezetőnek számító Virág Judit Galéria és Kieselbach Galéria, valamint a BÁV és a Nagyházi Galéria szezonális árverésein találnak új gazdára az alkotások, tőlünk nyugatra a magángyűjtemények jelentős része nemcsak aukciókon keresztül képződik, hanem privát értékesítési csatornákon is.
– Viszont az mindenütt igaz, hogy a műtárgypiac elitista, s gyakran az exkluzivitása miatt nem jut el a „közhöz”. Hogyan lehetne népszerűsíteni?
– Például úgy, ahogy Victoria Beckham – aki a kilencvenes években népszerű Spice Girls együttes tagjaként lett híres – angol üzletasszony teszi. A mára kifinomult, rafinált stílusáról ismert divattervező a Sotheby’sszel együttműködve tizenhat régimester-portrét (Old Masters) mutatott be a saját (Pre-Fall) ruhakollekciójával együtt, egy modern környezetben. Ezáltal is reprezentálva azt, hogy „bárkit” érdekelhet a művészet és a műtárgypiac. A „marketingcsel” eredményességét bizonyítja, hogy az általa „reklámozott” festmények érték el a legmagasabb árakat az aukción.
