– Olyan még nem volt, hogy az Európai Bizottság visszadobta volna egy uniós tagállam, jelesül Olaszország költségvetési tervét. Szakmai vagy politikai hátterű az ügy?
– Az olasz büdzsé visszautasítása mögött szakmai köntösbe burkolt politikai okok vannak. A szakmai köntös, hogy elvileg a hatvan százalék feletti államháztartási adósságot fokozatosan csökkenteni kellene, amihez egy kisebb költségvetési deficit tartozna, de az ennél fontosabb politikai ok, hogy meg akarják leckéztetni az új kormányt, mert az szembemegy az EU vezetésének politikájával. Hasonló esetekben az Európai Bizottság sokkal elnézőbb volt Németországgal vagy Franciaországgal szemben. Tavaly például az olaszországinál nagyobb államháztartási hiánya volt Spanyolországnak, Portugáliának, Romániának és Franciaországnak (2,7–3,1 százalék, míg Olaszországnak csak 2,4). Ami az államháztartás adósságát illeti, az itáliai 131 százalékot meghaladja Görögország tartozása (176), de Portugália, Belgium és Franciaország sem marad el sokkal Róma mögött.
– Az Európai Bizottság azzal érvel, hogy duplázódnak az állami kiadások, ezért elfogadhatatlan a talján büdzsé!
– A korábbi olasz kormány 0,8 százalékos költségvetési hiányt tervezett 2019-re, ezt emelte az új kabinet 2,4-re, hogy teljesíteni tudja választási ígéreteit. Olaszország költségvetési serkentéssel kíván gazdasági növekedést elérni, miután két évtizede lényegében stagnálnak.
Mi lehet a gond ezzel? Az unió vezetését nem érdeklik az egyes országok társadalmi és gazdasági problémái, ezekkel a helyi vezetők magukra maradtak, miközben a gazdaságirányítás eszközeinek szinte teljes tárházát kivették a kezükből. Nem védhetik a piacaikat, nem támogathatják a vállalataikat, nem növelhetik büdzsékiadásaikat, nem fedezhetik jegybanki hitellel állami költségeiket. Ezért cserébe az EU-nak megfelelő támogatást kellene nyújtania a gyengébben fejlett régióknak, úgy, ahogy ez a szövetségi (föderális) államokban is történik, ahol a GDP 15-20 százalékát központosítják erre a célra. A jelenlegi egy százalék olyan csekély, hogy semmilyen problémát nem old meg, ugyanakkor az unió vezetőit ez nem érdekli, ők kizárólag a maastrichti kritériumokat kívánják betartatni. Amikor az integrációt még komolyan gondolták, három tanulmány is készült annak költségvetési kihatásairól (Werner-, Marjolin-, MacDougall-jelentés a hetvenes évekből). E beszámolókat és főleg ezek jövedelemátcsoportosításra vonatkozó javaslatait az EU irányítói teljes mértékben elvetették.
– Esetleg Olaszország lehet a következő Görögország?
– Az eurózóna nem működőképes. A gyengébben fejlett régiókat folyamatosan költségvetési megszorításokra kényszeríti, emiatt nem várható felzárkózás, vagyis ezek az országok kisebb-nagyobb mértékben ugyanazokkal a problémákkal küzdenek majd, mint Görögország, különösen akkor, ha újabb pénzügyi válság jön, amely a pénzpiacokat jellemző nagymértékű spekulációk miatt könnyen bekövetkezhet. Az euró egyértelműen Németországnak kedvez. Az elmúlt tíz évben nemcsak a görögök és az olaszok, de a spanyolok, sőt a franciák is lemaradtak tőle. Ebből előbb-utóbb nagy francia–német összeveszés lesz.
– Jövőre európai parlamenti választások lesznek. Mekkora súlyt kaphatnak a felvezető kampányban a „megrendszabályozás” alá kerülő tagállamok ügyei?
– Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy mekkora súlyt kaphatnak a 2019-es parlamentben azok az erők, amelyek szembeszállnak a jelenlegi európai vezetés birodalmi politikájával, akkor az a válaszom, hogy megítélésem szerint a legjobb esetben a képviselők harmadát alkothatják, tehát nem lesz lehetőségük megváltoztatni vagy megakadályozni a főáramlatú pártok döntéseit. Még sok víz folyik le a Rajnán, míg kialakulhat egy reális gazdaság- és állampolitika, ez utóbbin értve az unió működésének módját. Ugyanakkor arra hívnám fel a figyelmet, hogy lehetnek olyan kérdések – ilyen például a költségvetés témája –, amelyekben a periféria országainak az összefogása már a közeljövőben is eredményes lehet. Lehetőség szerint el kell kerülni, hogy az EU keleti és déli peremét szembeállítsák egymással.
– A tervek szerint húsz százalékkal kisebb dotációt kapnánk a következő hétéves uniós büdzséből, amelynek a kereteit a mostani európai „felállás” hagyná jóvá. Jogos, vagy inkább várnák ki a választások kimenetelét?
– Nem jogos, de törvényes, a döntés időpontja az eddigi gyakorlatnak felel meg. A költségvetés elosztásának általános szabályai vannak, azokat nem lehet egy-egy országra kihegyezni. A csökkenés – amely nemcsak Magyarországot érinti, hanem például Lengyelországot, Észtországot, Máltát és több más államot is – oka az, hogy ezekben a tagokban az egy főre jutó GDP az elmúlt hét évben közelebb került az uniós átlaghoz, és a felzárkóztatási támogatásokat át akarják csoportosítani a dél-európai lemaradókhoz.
– Mennyire vagyunk kitéve az EU-s pénzeknek? Tényleg ez a felzárkózás záloga?
– Nem. Mi nem az uniós pénzeknek, hanem az uniós szabályoknak vagyunk kitéve, amelyek eleve lehetetlenné teszik a kevésbé fejlettek felzárkózását. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy amikor a mai fejlett államok – például Németország – a XIX. és a XX. században megerősödtek, erőteljesen védték a piacukat és támogatták a vállalataikat. Az angolok az úgynevezett hajózási törvényükkel kétszáz éven keresztül (1651–1848) védték az ipari érdekeiket, és csak akkor tértek át a szabadpiac propagálására, amikor már egyértelműen ők voltak a legfejlettebbek. Furcsának tartom, hogy az EU-ban teljesen megfeledkeztek a gazdaságtörténet tapasztalatairól vagy akár az olyan közgazdasági evidenciákról, hogy a nagymértékben eltérő tőkeerejű cégek közötti szabad verseny egyértelműen a gyengébbek vereségéhez vezet. A jelenlegi feltételek mellett csak a bedolgozói szerep lehetséges, ami nem jelent felzárkózást.
– Mind az olasz, mind pedig a magyar kormány másfajta Európát képzel el. De ki tudnak-e törni az elit hálójából?
– Nem csupán az olaszok és a magyarok akarnak másfajta Európát, mint amit a jelenlegi európai, pontosabban euroatlanti elit ránk kényszerít, de a változások lassabbak, mint szeretnénk, főleg azért, mert minden eszköz, amellyel a közvéleményt és a választásokat befolyásolni lehet, az elit kezében van. Gondolok itt elsősorban a médiára, de ugyanez elmondható az egyetemekről, kutatóintézetekről, a nem kormányzati szervek jelentős részéről, a hivatalokról. Emiatt a másfajta EU körvonalai – bár szakértői szinten már sok elképzelés napvilágot látott – a politikai erők szintjén még nem körvonalazódnak. Önmagában a bevándorlás elutasítása nem egy komplex program. Elképzelésre lenne szükség egy új gazdaságpolitikáról és az európai együttműködés egy új szervezeti rendszeréről, s ezt együtt kellene képviselniük jelentős erőknek. Például a neoliberális gazdaságpolitika és az egész maastrichti rendszer elutasításában a „szélsőbalos” és a „szélsőjobbos” formációk, tehát a fősodratú bal- és jobboldali – valójában liberális – pártoktól különálló pártok egyetértenek, de mondjuk a bevándorlási politika elválasztja őket. Ezért még jelentős idő múlik el, míg a jelenlegi kurzust fel lehet váltani egy másikkal.
– Ugorjunk át a tengerentúlra: miközben az USA gazdasága száguld, Donald Trump gazdaságpolitikáját most sem akarják befogadni. Hogy látja: működik az amerikai rendszer?
– Az amerikai elit, a mélyállam elsősorban Trumpot nem akarja elfogadni, mert a nép képviselője, „populista”, és az Egyesült Államokat a háttérből irányítók félnek, hogy elvesztik a befolyásukat. Ez az elsődleges ok, amiért a liberális erők szemben állnak az elnökkel. Ami a konkrét gazdaságpolitikát illeti, Trump sem csinál mást, mint Ronald Reagan, vagyis egy kínálati oldali gazdaságpolitikát, amely azt tételezi fel, hogy az adók csökkentése ösztönzi a vállalkozókat és serkenti a gazdasági növekedést. De ami ténylegesen segíti a bővülést, valójában egy Keynes-féle gazdaságpolitika lesz, elsősorban a hadi kiadások növelésével, úgy, mint Reagan esetében. A hatalmas külkereskedelmi hiány csökkentését már a liberálisokhoz sorolható közgazdászok is régen felvetették, csak Trump az első elnök, aki e téren változtatásokat is tesz, egyúttal korlátozni kívánja a munkahelyek külföldre vitelét. Az adócsökkentéstől eltekintve ez akár egy baloldali programnak is elmenne, az elképzelés nem sokban különbözik a demokrata Bernie Sanders nézeteitől. Az eredmény nagy valószínűséggel az lesz, mint Reagan esetében: a gazdaság fellendül, de az államadósság tovább nő.
– Nekünk, magyaroknak hol a helyünk most a világgazdaságban? Tényleg a gyenge versenyképesség okozza a legnagyobb problémát?
– Az előző rendszerben a magyar gazdaság túlzottan függött a Szovjetuniótól. Most Németországtól függ túlzottan, ahogy a két világháború között is. Az exportnövekedés mozgatja a gazdaságot. Ha ez valamilyen oknál fogva leáll, a bővülés is megszakad. A hazai felhalmozási képesség nem elégséges egy a mai körülmények között dinamikusnak számító évi három-négy százalékos növekedés eléréséhez. Ugyanakkor a magyar cégek – egy töredéktől eltekintve – nem versenyképesek, s nem is lehetnek azok a náluk tízszer, százszor tőkeerősebb multinacionális vállalatokkal szemben. Az uniós szabályok sem a magyar piac védelmét, sem a hazai társaságok támogatását nem engedik meg. Ilyen körülmények között a felzárkózás illúzió, közgazdaságilag nem lehetséges. Ezt a helyzetet és várható következményeit alaposan és őszintén át kellene gondolni. A külföldi tőke alacsony munkabérekkel és adókkal történő idecsalogatása csak ideiglenes megoldás, olyan, mint amikor a hetvenes évek közepén a kőolajár-robbanás okozta külkereskedelmi hiányt hitelfelvétellel gondoltuk orvosolni.
NÉVJEGY
1942-ben született, mérnök-közgazdász
A Magyar Közgazdasági Társaság tagja, ahol megszervezte a szakmai szervezet fejlődésgazdasági szakosztályát
2003-ban szakértői megbízást kapott az Európai Parlament Independence and Democracy nevű frakciójában. Civil szervezetek képviseletében a brüsszeli konvent munkájában is részt vállal. Együtt dolgozik az Európai Parlament képviselőivel, nyugati civil szervezetekkel és közgazdászokkal az európai együttműködés és gazdaságpolitika alternatív lehetőségein
