Az interjú apropóját adó művében a szerző a rendszerváltás óta eltelt három évtized felzárkózási, modernizációs kudarcának okait keresi, és ebbe a mélyebb gazdaságtörténeti-történelmi kontextusba ágyazza az „Orbán-rendszer” kritikáját. Azonban az olvasónak mind a könyv, mind a cikk olvasása kapcsán hiányérzete támad: nem az az érdekes, ami a szövegben szerepel, hanem ami kimaradt belőle.
Először is Csaba Lászlónak említést kellett volna tennie a spontán privatizációról, valamint a rendszerváltás utáni kormányok által elkövetett történelmi hibáról vagy inkább bűnről: a magánosítás módjáról! Ennek előzménye, hogy a Kádár-rendszer utolsó másfél évtizedében kialakult egy kvázi középosztály, de nem a hitelek felélése által, ahogy ezt manapság is tévedésből annyian szajkózzák, hanem az önkizsákmányolásig fokozott munkaráfordítás révén.
A hiteleket nem béremelésre, fogyasztásra költöttük, arra nem is adott volna senki, hanem rossz beruházásokra, az elavult gazdasági szerkezet konzerválására. Egy egészségileg megrokkant, de anyagilag gyarapodó, középosztályszerű széles réteg érkezett el Magyarországon a rendszerváltás pillanatához, szemben a többi posztszovjet országgal, ahol még erre sem volt lehetőség. Ekkor csak valódivá kellett volna transzformálni ezt a kvázi középosztályt az állami tulajdon kis- és középrészvények formájában való kivezetésével.
Ehelyett bekövetkezett a rabló-tolvaj „privatizáció”, érvényesült a Sárközy
Tamás jogászprofesszor által nyíltan meghirdetett ideológia: teremtsük meg a hazai, „nemzeti” burzsoáziát. Így hamar létrejött egy latin-amerikai típusú, túlkoncentrált tulajdoni és jövedelemszerkezet, amely a történelmi tapasztalat szerint alkalmatlan a modernizációra.
Nem Orbán Viktor hozta létre az oligarcharendszert – kedves Csaba László –, hanem az előző miniszterelnökök, főként Horn Gyula kormánya. Az állami vagyon hetven százalékát a Horn-kabinet „privatizálta”, a Bokros-csomag fontos elemeként! A költségvetés egyenlegének a javulása nem a megszorításokból következett, hanem a magánosításból – nemzeti vagyonvesztés árán. A megszorítópakk – a forint leértékelése, az infláció felpörgetése révén – valójában önmagában rontotta az államháztartás egyenlegét a kamatlábak égbe szökése miatt. Ne feledjük ugyanis, hogy az állam volt akkor a legnagyobb adós! A munkabér és a nyugdíj elinflálása pedig százezreket döntött nyomorba, további milliókat szegényített el, végletesen erodálva az egyre erőtlenebb középosztályt.
Az pedig már végképp tragikus volt, hogy „utólag” a Gyurcsány–Bajnai-kormány szolgai módon megismételte Bokros dilettáns, egyben erkölcstelen restrikciós csomagját, ugyanazzal az eredménnyel. Minderről Csaba László egy szót sem ejt interjújában, és eléggé felületesen intézi ezt el a könyvében is. Szerinte ugyanis a Bokros- és a Gyurcsány–Bajnai-csomag csak válságot kezelt.
Dehogyis kezelt! A V alakú krízist mindkettő transzformálta W alakúvá, három-három évvel elnyújtva a kilábalást.
Csaba László megállapítja azt is, hogy dőlne ide a rengeteg uniós pénz, ha a miniszterelnök nem a migránsozással foglalkozna, hanem az EU financiális és monetáris integrációjának elmélyítésével. Most hagyjuk a monetáris integráció kérdését, már csak azért is, mert nem az Orbán-kormány a felelős azért, hogy a mai napig nem valósult meg belépésünk az euróövezetbe.
Csaba László hatalmas tévedésben van akkor is, amikor „migránsozást” emleget, ugyanis az ellenőrizetlen, tömeges, illegális migráció Európát tekintve korunk valóban legsúlyosabb problémája. Itt feltétlenül beszélni kell az iszlámról mint komplex vallási-erkölcsi-ideológiai-politikai rendszerről, amely eleve integrálhatatlan a többi, tehát az összes nem muszlim társadalomba. Vegyük végre tudomásul, hogy a muszlimok tömeges integrálódása egy nem iszlám kultúrába eleve lehetetlen – a Koránból következően. Aki ezt nem érti meg, nem látja be, az a homokba dugja a fejét. Az, hogy a magyar kormányfő a migránsválságot tette az első helyre, önmagában is garantálja, hogy Csaba László víziója az „Orbán-rendszer” közeli bukásáról egyszerű illúzió maradjon.
Az Orbán-kabinet szabályos bebetonozódásának másik döntő eleme a korábbi szocialista-liberális kormányok által alkalmazott, az előzőekben már említett fiskális-restrikciós csomagok emléke a társadalomban. A szocialista-liberális ellenzék képtelen volt szembenézni saját múltbeli hibáival, ezt a kérdést föl sem vetette. Bajnai Gordon 2014-ben, a választások finisében közölte a szavazókkal, hogy ha ő lesz a miniszterelnök, akkor „fájni fog”. Na, ebből nem kértek már 2010-ben sem a választópolgárok. Most azt látják az emberek, hogy 2013 óta dinamikusan nőnek a reálbérek, nyoma sincs megszorítócsomagnak. És mégis javul az egyensúly, a belső fogyasztás növekedése, a piac bővülése húzza magával a gazdaságot, mégpedig bizonyíthatóan az egyensúlyi növekedési pályán.
Állítsuk ezt szembe Mellár Tamásnak, Karácsony Gergely megnevezett pénzügyminiszter-jelöltjének többszöri nyilatkozatával, miszerint „most nem szabad bért emelni, előbb a teljesítménynek kell javulnia”. Nos, a hazai egy főre jutó GDP (a „teljesítmény”) az EU-átlag kétharmada, 68 százalék, míg a reálbérszínvonal az egyharmada: 34 százalék. A jelenlegi, valóban dinamikus reálbér-emelkedés következtében csupán ez az olló kezdett végre bezáródni. Hozzáteszem, hogy vergődésünk, modernizációs-felzárkózási kudarcaink végső oka éppen ez az olló, másképpen fogalmazva: a humán tőke folytonos alulértékeltsége.
Innét üzenem: semmi gond, csupán az említett olló záródik végre! S túl lassú ez az ütem! Éppen ez fogja vissza a magyar gazdaság teljesítményét, amelynek a potenciálja jelenleg szerintem akár évi 6-8 százalék is lehet tartósan. A vállalkozók számára a piackorlát, a túl kicsi kereslet a termékeik iránt még mindig fontosabb korlátozó tényező, mint a bérköltség növekedése. Másrészt a túl alacsony bérszínvonal hatalmas humántőke-veszteséget eredményez minden évben!
Lenne Csaba László akadémikus számára pár ötletem, hogy mi mindennel kellett volna még foglalkoznia, amikor az újabb három évtizedes történelmi kudarckorszakot akarta elemezni.
Félreértés ne essék: nem akarok az Orbán-kormány apológiájának a hibájába esni, nekem is vannak kritikai észrevételeim, javaslataim. De azt látom, hogy ez a kabinet minden hibájával együtt megoldott két alapvető problémát: a migránsválság kezelését magyar szempontból, továbbá a gazdaság dinamizálását a belső fogyasztás fellendítése által. Ezzel szembe az ellenzék egyedül az Orbán-fóbiát tudja állítani, mantraként ismételgetve az „Orbán-rendszer” bukásáról szőtt vágyálmait.
Attól tartok, hogy az „Orbán, takarodj!”, „Mocskos Fidesz!” jelszavak kántálása kevés lesz egy választási győzelemhez. Márpedig egy normális demokráciában nem az utca dönt, hanem a választói akarat.
Nemrég Lengyel László azt vizionálta, hogy a jelenlegi kormány elszigetelődik nemzetközi szinten, és a végén kitessékelnek bennünket az EU-ból. Megint csak: vágyálmokból légvár építése!
Éppen ellenkező a „nemzetközi” trend: borítékolható, hogy az idei májusi EP-választások után Orbán Viktor potenciális szövetségesei, az ellenőrizetlen tömeges illegális migrációt elutasító politikusok lesznek többségben az EU intézményeiben.
Borítófotó: Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc találkozója. Kézfogás a megszorításokra
