– Könyvében az egyensúlyteremtésre fókuszál. De miért nem a növekedésre? Előbbi inkább elvont makrofogalomnak tűnik, míg a másik kézzelfogható. Vagy nem így látja?
– Másként látom: a növekedés csak eszköz, nem pedig cél. A neoklasszikus elmélet azért silányult neoliberális ideológiává, mert nem pusztán összekeverte a célt az eszközzel, hanem a cáfolatot sem tűrte el. Hiába duplázódott meg ugyanis az amerikai GDP három évtized alatt, az alsó 50 százalék jövedelmi helyzete semennyit sem javult, de ugyanez volt igaz a magyar gazdaságra is 2011-ig. Az egyensúlyteremtés nem elvont makrogazdasági fogalom. A könyvemben a tőke és munka, a hazai és külföldi tulajdon, a foglalkoztatás és tanulás balanszáról írok, ami alapjaiban befolyásolja hétköznapjainkat, miközben a bővülés – az amerikai és a 2011 előtti magyar példa alapján – kevésbé.
– Mi a lényege a „jó” gazdaságpolitikának?
– Az elméletek egyensúlyából indul ki, a pontos diagnózishoz az összes releváns teória problémafelvetését mérlegeli, így elkerülhető, hogy csupán tudományos hittételekre alapozza döntéseit, ahogyan az az 1990-es évek magyar gazdasági átalakulása során történt. Továbbá döntéseit az életminőséget meghatározó négy tőketényezőre (épített környezet, természeti környezet, tudás- és társadalmi tőke) gyakorolt hatásaik alapján mérlegeli.
– A fentiek sokak számára nem kézzelfoghatók. Könyvében gyakorlati szinten is bemutatja az egyensúlyteremtés lelkét?
– 2011 óta a magyar gazdaságpolitika minden évben 1000-1100 milliárd forintot csoportosít át a globális felső tízezertől az oligopol- és monopolcégek különadóján, valamint az államadósság kamatmegtakarításain keresztül a munkából élő, gyermeket vállaló családok felé családi adókedvezmények, egykulcsos személyi jövedelemadó, otthonteremtési kedvezmények és ingyenes közétkeztetés formájában.
– Közben, ha már a tőke és a munka egyensúlyát említette, az égbekiáltó különbségek itt maradtak!
– Igen, bőven maradt még mozgástér. Három évtizeden keresztül minden 100 egységnyi (dollárnyi, forintnyi) megtermelt jövedelemből 65 jutott a bérekre, majd az elmúlt negyven évben a nyugati, fejlett gazdaságokban a bérhányad 55-re, a visegrádi országokban 45-re csökkent.
– Látja, nálunk sem rózsás a helyzet!
– A magyar gazdaságot – minden jó szándéka ellenére – kiszolgáltatott és egyensúlyhiányos helyzetbe hozta a 2010-et megelőző negyven év gazdaságpolitikája. A nagy külső államadósság, a külföldiek felé fennálló tartozásállomány folyamatos külső forráskényszert és ezzel összefüggő kiszolgáltatottságot generált. Nálunk az átalakulás során megszűnt a munkahelyek harmada, a lengyeleknél csak ötöde, a cseheknél tizede.
A világon egyedülálló módon adtuk külföldi tulajdonba a gazdaság működéséhez szükséges kritikus infrastruktúra-elemeket (közműcégek, kereskedelmi és pénzügyi szektor), amelyeket minden sikeres nemzetgazdaság törvényekkel és piaci gyakorlattal véd. Mindez oda vezetett, hogy a nettó bérhányad, vagyis amit tényleg a pénztárcánkon érzünk, az 1970-es 53-ról 2010-re 22 százalékra csökkent. Ebben a kontextusban kell értelmezni azt, hogy az elmúlt hét év leforgása alatt 740 ezren léptek a munkaerőpiacra, közülük 540 ezren egyenesen a versenyszférába. Közben az elmúlt időszakban a nettó munkabérek vásárlóereje 36 százalékkal nőtt, a fent vázolt jövedelemátcsoportosítás révén a nettó bérhányad közel 7 százalékponttal emelkedett.
– Foglalkozik művében a hazai és a külföldi tulajdon egyensúlyával is. Nem teljesen mindegy a kapitalizmusban, milyen színűre festik a zászlót?
– Olyannyira nem, hogy a nemzetközi példák alapján látszik: azok az országok sikeresek, ahol a kritikus infrastruktúra hazai vagy állami tulajdonban van. Például az Egyesült Államokban 16 olyan szektort határoztak meg, amelynek a hazai tulajdonlását 1988 óta törvénnyel és az elnöki vétó lehetőségével védik. Hasonló a helyzet a németeknél, a franciáknál vagy éppen a kínaiaknál. Látszik még az is, hogy a globális értékláncok, vagyis a multik, miközben kihelyezik a termelésüket, addig a nagy hozzáadott értékű munkát, a profitot és a magas bérű munkahelyeket „nem engedik el”. Az iPhone gyártásából származó profit 2 százaléka csapódik le az előállítás helyén, Kínában, míg 60 százaléka továbbra is Amerikában.
– Mi a helyzet nálunk?
– Magyarország a kilencvenes években kiadta a kezéből a kritikus infrastruktúra jelentős részét, a külföldi tulajdon dominált hosszú időn keresztül. Az ágazati kapcsolatok mérlegéből látszik, hogy a hazai tulajdonú szektor ugyanakkora volt 2010-ben, mint 1990-ben. Ezen a téren – a 2010 óta érvényes gazdaságpolitikai célok ellenére is – az 1990-es évek során összeomló hazai termelésnek és az elvesztett piacoknak „köszönhetően” rosszabb helyzetben vagyunk, mint az 1990-es évek elején. De jelentős elmozdulás történt az egyensúly irányába.
– Például?
– Sikerült mérsékelni a kkv-k és a multik közötti adózási különbséget: a Világbank és a PwC statisztikái szerint egy közepes méretű vállalkozás átlagos adóterhelése 2010-ben 57,5 százalékos volt, mindez 2017-re 43–44 közé csökkent. A kritikus infrastruktúrán belül a hazai hányad a GDP 3 százalékáról 8-ra nőtt, a bankszektorban pedig a külföldi és a magyar tulajdonrész aránya a korábbi 80-20-ról 50-50 százalékosra módosult.
NÉVJEGY
A Neumann János Egyetem docense, a Századvég-csoport vezető közgazdásza, a Pallas Athéné Domus Mentis Alapítvány igazgatója
Mesterdiplomáit 2003-ban és 2004-ben szerezte a Budapesti Corvinus Egyetemen és Svájcban, ezt követően a BME-n MBA- és PhD-fokozatot szerzett
A szerző dedikál. Közgazdaságtan nem csak felnőtteknek
