ADÓSSÁGRÁTA
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) elemzése alapján a magyar adósságráta öt éven belül megközelítheti az uniós kritériumot, vagyis a gazdasági teljesítmény (GDP) arányában mért hatvan százalékot a jelenlegi, több mint hetvenszázalékos szintről. Valószínűleg ezek a számok sokakat nem „forráznak le”, pedig fontos jelzőszámai a hazai folyamatoknak. Egyrészt az adósságráta azért csökkenhet ilyen drasztikusan, mert a gazdaság folyamatosan bővül, vagyis kinőjük a tartozást, másrészt ekkora ütemű mérséklést más EU-s országok nem tudnak felmutatni. Különösen annak fényében, hogy 2010-ben még nyolcvan százalék fölött álltunk az adósságrátában.
KÍSÉRT A MÚLT
De miért is oly fontos ez a mutató? Azért, mert Magyarország, a magyar gazdaság legneuralgikusabb pontja az államadósság.
S bármilyen meglepő, az ország méretéhez viszonyítva hatalmas tartozás nem kis része még a rendszerváltás előtti idők öröksége. Az idevonatkozó szakirodalom szerint ebben nagymértékben közrejátszott a Kádár-rendszer erőn feletti túlfogyasztása, valamint az is, hogy a hetvenes évektől a nyolcvanas évek végéig a bruttó adósság főként hibás jegybanki döntések és árfolyamveszteségek miatt ugrott meg: kétmilliárd dollárról húszmilliárd fölé. Gyakorlatilag úgy járt az állam, ahogy néhány évtizeddel később a devizahitelesek.
Akárhogyan is, aki a nyolcvanas évek végétől dolgozik, mást sem hall, csak a „sztorit” az adósságról, mely Magyarország rákfenéje.
Igaz, ez a negyvenes-ötvenes éveiben járó úr vagy hölgy egyszer-kétszer megtapasztalhatta, hogy kijöhet a fényre. Picit jobban élhet.
Az elmúlt harminc esztendőben viszont nagyon kicsi volt az az időintervallum, mikor is a gazdasági növekedés és a kényes pénzügyi egyensúly összejött, egymás mellett „élt” s működött. Ez a szakasz nagyjából 1997 és 2002 közé esik. Ekkor sikerült négyszázalékos bővülési ütemmel és jelentősen csökkenő adóssággal normális makrogazdasági légtérbe lavírozni Magyarországot.
A tartozás, a nagy költségvetési hiány – a kettő összefügg, hiszen ha deficit van a büdzsében, azt finanszírozni kell, ez pedig újabb adósságot hoz – és az általában tízévente jelentkező gazdasági visszaesés azonban megtette a fejekben a hatását.
RÉGI REFLEXEK
A régi, még a szocializmusban kifejlődött reflexek most is élnek…
A Balaton fővárosában, Siófokon járunk. A jólét szemmel látható, s nem pusztán az árak színvonalán. Építkezések egymás hátán, extrém ingatlanárak, nullkilométeres luxusautók parádéja, turistainvázió. Mindenki költ.
S mégis az a benyomása támad az embernek, hogy mindez átmeneti jelenség, mert ennek a pandantját is megtapasztalhattuk már, hosszú éveken keresztül.
Tiszabábolna. Országúti kerékpárommal tekerek hazánk egyik leghátrányosabb régiójában. A nyugat-magyarországi vagy a Budapest környéki világgal összehasonlítva itt minden sokkal szegényesebb. Pedig magához képest hatalmasat lendült ez a település is. A főutcája rendezett, az épületek takarosak, étterme kiváló, a falun átívelő országút pedig most kapott új aszfaltot.
Kérdem itt is, ott is a helyieket, mit tapasztalnak a gazdasági gyarapodásból, az évek óta tartó „makrobővülésből”. Arra senki sem panaszkodik, hogy romlottak volna az életkörülmények – és már ez is óriási előrelépés, miután hagyományosan pesszimisták vagyunk. Ugyanakkor mindenki azt kérdezi, meddig tart ez a folyamat. Mi lesz akkor, ha újból beüt a krach, olyan, mint a tíz évvel ezelőtti?
Valószínűleg ideje a fejekben átállni arra, hogy Magyarország „tévedhet” jó útra is. A növekedés, a munkahelyteremtés, a fizetések emelkedése régóta tart, és az összes prognózis szerint a kedvező helyzet tartósságára is berendezkedhetünk. Persze a rendszerváltozás óta eltelt cirka harminc év távlatából az is megállapítható, hogy a gazdaság fejlődéséhez fűzött korábbi reményeink nem váltak valóra. A 90-es évek elején abban bíztunk: legfeljebb huszonöt év kell ahhoz, hogy úgy éljünk, mint az osztrákok. Konkrétan: a hó elejétől a hó végéig kitartson a fizetésünk, abból tudjunk is megtakarítani, befektetni, nyugdíjunk és egészségügyi ellátásunk biztosított legyen, oktatásunk színvonala pedig versengjen más európai államokéval, új autó parkoljon a takaros házunk előtt, s nyaralhassunk, telelhessünk. Sok víz folyt le azóta a Dunán és a Tiszán, de a vágyaink még nem teljesültek. Ugyanakkor nem lehet azt állítani 2018-ban, hogy nem élnénk úgy vagy jobban, mint a szocializmusban. Adjuk csak össze autópályáink hosszát, számoljuk meg a Magyarországon megtelepedett beruházásokat, a vállalkozásainkat, a bankjainkat vagy éppen a reptereinkről elérhető célállomásokat, s feltűnik például az is, hogy a fitnesz-wellness központokban, a különböző szálláshelyeken a fő szezonban gyakorlatilag lehetetlen szobát foglalni. A parlamenti demokrácia biztosított, olyannyira, hogy ezen a téren Magyarország a legstabilabb: egyszer sem szakadt meg egyik kormánynak sem a ciklusa. A piacgazdaságunkat pedig fémjelzik az itt megtalálható, prémium kategóriákat gyártó vállalatok. Jól mutat hazánk befektetési térképén, hogy a világcégek túlnyomó részének Magyarországon képviselete, termelőbázisa van. S a többségük folyamatosan bővíti kapacitásait és fejleszt is.
Közben tény, hogy alacsonyabbak az itthoni fizetések, mint a nyugatiak – azonban ezen a téren óriási a fejlődés. A magyarországi átlagbér eléri az ezer eurót, amiről korábban csak álmodni lehetett. Mindez köszönhető a kormány bérmegállapodásának, valamint annak, hogy a piac is kikényszeríti a normális fizetéseket. Igaz, nagyok a regionális különbségek, s itt gyors, hatékony állami beavatkozásra van szükség. És bőven akad tennivaló a nagy rendszerek – oktatás és egészségügy – terén.
BEÉRNI AUSZTRIÁT
Még mindig van képünk nyugati szomszédunk utoléréséről beszélni? Igen, hiszen kitűzött céljaink változatlanok. Ezt szolgálja a jegybank által elkészített, 180 pontos versenyképességi koncepció, valamint a Pénzügyminisztérium jelenleg készülő csomagja, amely ősszel a parlament elé kerülhet. Úgy hozható be a lemaradás, ha sikerül stabilizálni a versenyképeség növelésén alapuló gazdaságpolitikát. Matematikailag ez így áll össze: az osztrák gazdaság bővülésénél 2-2,5 százalékkal nagyobb ütemet kell produkálni, hogy beérjük a Lajtán túli világot. A dinamikus és hatékony állam mellett kiszámítható üzleti környezet is szükséges, valamint kulcságazataink megerősítése. A történelemből akad jó példa a gyors felívelésre: az Osztrák–Magyar Monarchiában nálunk is más szelek fújtak. Akkoriban a semmiből felriadó magyar ipar nem pusztán megtöbbszörözte a termelését, de megközelítette a kor globális kibocsátását, mi több, a gépipar egyes területein le is köröztük a versenytársainkat. Jó esély van arra, hogy – miként mondani szokás – a történelem megismétli önmagát.
BIZTATÓ JÖVŐKÉP
Mi, magyarok leginkább a bérekre vagyunk kihegyezve, ami ugyancsak „régi örökség”, hiszen hosszú időn keresztül a nyomott fizetések országa voltunk, nyugati árak mellett. Szalai Piroska bér- és foglalkoztatáspolitikai szakértő azt hangsúlyozta, hogy az évek óta tartó bérdinamika az idén is kitart. A legfrissebb kimutatások szerint éves alapon összejött a tízszázalékos keresetemelkedés, amellyel a régióban és az EU-ban is a csúcson vagyunk. Szalai Piroska emellett aláhúzta azt is: zárul az olló a legalsó és a legfelső kereseti sávok között. Utóbbi pedig azt mutatja, hogy az országon belül zajlik a bérfelzárkóztatás. Az uniós átlaghoz viszonyítva szintén kijelenthető, hogy zajlik a bérfelzárkóztatás, a nyugat-európai országokhoz képest azonban olyan jelentős volt a lemaradás, hogy még sok olyan év kell, mint a tavalyi és az idei, hogy teljesen elégedettek lehessünk. Másik, a mindennapokkal kapcsolatos „rizikófaktor” a munkaerőpiac. Tekintettel arra, hogy az 1990-es évek elején egymillióra ugrott az állástalanok száma, amit hosszú időn keresztül lehetett legyőzni. Hatalmasat fordult azonban a világ, jelenleg ugyanis eltűnőben van hazánkban a munkanélküliség. Árnyalja ugyanakkor a képet, hogy még mindig jelentős a piacon az inaktívak száma, akik dolgozhatnának, de nem teszik. Hivatalosan nem is munkanélküliek. Szalai Piroska, aki a Budapesti Vállalkozásfejlesztési Közalapítvány kuratóriumi elnöke is, úgy véli: a munkaerőpiac további bővítésére már csak az ő bevonásukkal van lehetőség. Mind az államnak, mind a versenyszférának a rugalmas foglalkoztatási formák adhatnak újabb lehetőségeket. A szakember végezetül kiemelte: a jelenlegi 3,7 százalékos munkanélküliségi ráta azt mutatja, hogy a foglalkoztatottság is „szárnyal”. A március–májusi időszakban a foglalkoztatottak átlagos létszáma 4,457 millió volt, 64 ezerrel több, mint egy évvel korábban. Ilyen a szocializmusban sem „létezett”, legfeljebb papíron.
Török Zoltán, a Raiffeisen Bank vezető elemzője úgy tartja, hogy a 2018-as esztendő csúcsév lehet a gazdasági növekedés szempontjából. Ennek apropóján emelte a hitelintézet szakértői stábja az idei bővülésre vonatkozó előrejelzését. A pénzintézet 2018-ban 4,2 százalékos gyarapodásra számít a tavalyi négy százalékhoz képest – közölte a szakember a várakozások ismertetésekor. A devizapiacról elmondta: a forint stabilizálódásával számolnak, valamint azzal, hogy ebben az évben már nem megy a 320-as szint alá az euró/forint jegyzés. A Raiffeisen Bank szóban forgó GDP-prognózisa több mint jelképes, miután a kormányétól – a Pénzügyminisztérium 4,3 százalékot vár – minimálisan tér el. Vagyis a kincstári optimizmus és a piaci prognózis összeért. Ilyenre sem volt sok példa az elmúlt harminc évben.
