„Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek” – szólt a kezdeti lelkesítő szlogen. Az embereket besorozták, tömegek vonultak harcba a hazájukért, császárukért és királyukért, de a fronton a pokol borzalmait élték át. Több millióan vesztették életüket, milliók szereztek sebesülést, váltak nyomorékká a háborúban. Sokan hadifogságba estek, s számosan sosem tértek haza. Az 51 hónap című kamarakiállítás azt az érzelmi, hangulati változást ragadja meg, amelyen az Osztrák–Magyar Monarchia 7,8 millió katonája átment.
„Nem szerettünk volna egy történeti bemutatót, olyan kiállítást akartunk rendezni, amely elmondja nekünk, hogy mi is volt az első világháború – mondja Lukács Fanni muzeológus, a tárlat kurátora, egy a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban nemrég lezárult kiállításrendezői képzés résztvevője. – Úgy gondoltuk, hogy mivel ez egy néprajzi múzeum, alapvetően az életmódhoz kellene kapcsolódnia. A skanzen területén egyébként más programok is vannak, amelyek a világháborúhoz kapcsolódnak. Trauma, bajtársiasság, király, a miértek… ezekből a kulcsszavakból jött össze egy olyan áttekintés, amely a katona sorsáról, lelkének a változásáról szól.”
Három szakaszra tagozódik a kiállítás. A háború elején ott volt az a lelkesedés, hogy menni kell harcolni a királyért, a hazáért, meg kell nyerni a háborút. Úgy is mentek, hogy mire a levelek lehullanak, már otthon is lesznek. Vannak olyan katonatörténetek, amelyek szerint vidékről többen is elindultak a fővárosba, hogy önkéntesként vonuljanak be, de hazaküldték őket, mert akkor még nem kellettek. Az első falszakasz e lelkesedést ábrázolja. Ezt úgy fejezték ki, hogy ez a felület élénksárga alapszínt kapott, és sok-sok olyan kép látható itt, amely a bevonulók katonai kiképzéséről tudósít. A frontra indulás, a zászlóavatás egyaránt a lelkesedést jeleníti meg. A tárgy, amely kapcsolódik hozzá, egy katonai igazolvány, hiszen az volt az első dolog, amit egy bevonuló megkapott, amely képviselte őt – mint ma a személyi igazolvány.
A második rész a kiábrándulásé. Színekben alapvetően szürke. Az egyenruhára akartak utalni a rendezők, a magyar katonák uniformisa szürke volt. Itt a képek el is tűnnek, egyetlenegy kivételével, amely középen jelenik meg. Ezen egy katona éppen naplót ír. Sokkal kevesebb már a megjelenítendő anyag, a képen kívül írott emlékek vannak, napló- és levélrészletek, olyan idézetek, amelyek a fronton készültek. Ezekben a részletekben jelenik meg, hogy ténylegesen mi is történt a harctéren, hogy milyen nagy trauma volt elszakadni a családtól, ott lenni a fronton, embert ölni, tudni azt: nem biztos, hogy hazatérnek. Hiszen akkor már nyilvánvaló volt, hogy az I. világháború nem pár hónapos lesz. Volt, aki végigharcolta.
A harmadik falszakasz fekete színű. Itt a teljes üresség uralkodik, már nincsenek képek. Középen egy sárga-kék keret látható, amellyel azt jelzik: nem tért haza az a bizonyos katona.
„Ez egy statikus műfaj; tárgyakkal és képekkel próbáljuk felkelteni olyan emberek figyelmét, akik az okostelefonjukon egész nap képi, hang- és videóingereket kapnak. De a múzeumok olyan információkat őriznek a múltról olyan tárgyakkal, amelyek soha nem mennek ki a divatból. Maguk az eredeti tárgyak értékes információt hurcolnak, s ha ezt egyszer megszerettetjük valakivel, akkor érzi majd, hogy a videónál és az érintőképernyőnél ez sokkal mélyebb dolog” – mondja meggyőződéssel Lukács Fanni.
A tárlatot a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ által szervezett, Kiállításrendezés A-tól Z-ig: az ötlettől a megvalósításig a közoktatás szolgálatában című képzés résztvevői készítették. A képzés célja, hogy a múzeumi szakemberek megismerjék a hazai és a nemzetközi kiállítási trendeket, korszerű ismereteket kapjanak a kiállításrendezés elméletéről és gyakorlatáról, s olyan sikeres tárlatokat tudjanak létrehozni, amelyek jól hasznosíthatók az oktatásban. A tanfolyam során a résztvevők csoportmunkában valósítanak meg egy kamarakiállítást, amely a zárónapon, ünnepélyes keretek között nyílik meg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Pont Itt Galériájában.
„2008-ban kezdtünk el egy európai uniós támogatású projektet, amelynek a keretében tíz felnőttképzést dolgoztunk ki, részben múzeumi szakemberek, részben pedagógusok számára – fogalmaz Bereczki Ibolya, a skanzen ágazati feladatokért felelős igazgatóhelyettese. – Azért fejlesztettük ki a Kiállításrendezés A-tól Z-ig elnevezésű projektünket, mert az volt a tapasztalatunk, hogy évtizedek óta úgy kerülnek ki múzeumba muzeológusi feladatokra munkatársak, akik mondjuk egyetemi végzettséget szereznek néprajzosként, történészként, művészettörténészként, természettudományos szakemberként, hogy gyakorlatilag nulla vagy nagyon csekély muzeológiai ismeretet kapnak a felsőoktatási intézményben. Az univerzitás alapvetően tudóst, kutatót képez, ugyanakkor a múzeumoknak a látogatók felé a legfontosabb megnyilvánulási módja a kiállítás. Itt volt egy ellentét, feszültség, és nagy hiányt tapasztaltunk, miközben a múzeumi nyelv változik. Az európai, a világ-, de a magyarországi trendek is azt igényelték, hogy a látogatók számára korszerű, vonzó, érthető, világos, jó vizuális megközelítésű tartalmakat nyújtsunk. Erre fejlesztettük ki a képzést. Természetesen tudjuk: 120 óra nem elegendő arra, hogy valaki megtanuljon minden részletre kiterjedő módon kiállítást rendezni, de a projekt folyamata során arra törekedtünk, hogy elméleti kérdésekkel is találkozzanak a résztvevők, megismerkedjenek a jogszabályi környezettel, miként kell például egy műtárgykölcsönzést lebonyolítani. Célunk volt, hogy találkozzanak a tervezés folyamatával, a költségszámítással, a humán erőforrással és egy kicsit a dizájnnal is. Ami nagyon izgalmas volt: az első tanfolyam után kitaláltuk, hogy készüljön valódi kiállítás is a képzés befejezésére.”
A tárlat tehát a skanzen Pont Itt Galériájában látható, összesen 31 négyzetméternyi területen, viszont a múzeumba érkező összes látogató elmegy előtte-mellette. A tízfős kiállításrendezői csoport szerint nagyon izgalmas dolog volt úgy feldolgozni egy témát, hogy egyetlen vetületét megfogalmazva megállítsa a látogatót.
