„Megszereztünk egy ellenőrző listát, amit a külképviseletek protokollfőosztályainak küldenek el Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter látogatásai előtt” – harsogta a kormányunk legfanatikusabb rajongóiból álló szerkesztőség egyik különösen képességes újságírója.
A fenti sorok átfutása után a sikerre éhes, és minden bizonnyal rendkívül frusztrált ellenzéki olvasókon eluralkodhatott a remény ismerős, de már rég nem tapasztalt érzése, és mint éhes disznó a makkra, úgy vethették rá magukat a messziről újságcikknek látszó, velejéig elfogult ellenzéki propagandára.
Nem tudhatjuk biztosan, mi játszódhatott le annak a pár megmaradt aktivistának a fejében, aki ezekben az ínséges időkben a kormánybuktatás reményében nyitotta meg a cikket, de valószínűleg nem lövünk nagyon mellé, ha arra tippelünk, hogy abban reménykedhettek, hogy botrányos dolgokra fognak bukkanni. Például hogy Szijjártó limuzinjában megáradt folyóként szokott hömpölyögni a 40 éves whiskey-kből álló koktél, amin lúdkagylóra helyezett, Kobe marhával etetett homárok csónakáznak és a gépjármű szárazon maradt részein kokain- és heroinhegyek hirdetik büszkén a rakendrollt. Nekem legalábbis ilyen és ehhez hasonló képek ugranak be, ha a közelmúlt rakendrollbandáinak balhéira gondolok.
Húsz éve még volt például Guns N’ Roses, voltak rocksztárok, és időnként a zenészeknek helyet adó szállodák lakosztályai is egyben maradtak, miután a rocksztárok kicsekkoltak. De inkább nem. Az esetek többségében apró darabjaikra törve, ám büszkén őrizték a rocksztárokkal való találkozások emlékét. Hát ilyenek voltak, amíg voltak a rocksztárok.
Szijjártóról azonban olyan dolgok „derültek ki”, hogy nem szereti a halat és a tenger gyümölcseit, emiatt nem is kér ilyen ételeket, ami nyilvánvalóan kimaxolja a legvisszataszítóbb urizálást.
Én például gyűlölöm a tökfőzeléket, ennek ellenére minden esetben tökfőzeléket kérek anyukámtól, amikor meglátogatom. Ja, nem. Mondjuk én nem is vagyok libsi propagandista.
De itt nincs vége a külügyminiszter vesszőfutásának. Megtudhatjuk azt is, hogy nem fogyaszt se alkoholt, se kávét (helyette inkább zöld teát mézzel). Ezután jönnek csak az igazán szaftos részletek. Öveket bekapcsolni, petíciókat előkészíteni! Szijjártó csirkét (!) vagy pulykát (!) eszik, marhahúst pedig – Krisztusom, most ne hagyj el! – teljesen átsütve. Mint Trump. MINT TRUMP!
Jó, hogy nem guglizták ki, hogy Hitler is szerette a zöld teát.
Aki még nem indult el a Külügyminisztérium épülete elé Szijjártó lemondását követelni, az a következő rész után egészen biztosan taxiba pattan.
Beosztottjainak, a konvojba, kis üveges szénsavas és szénsavmentes vizet szokott kérni, a saját kocsijába pedig egy kis üveg tonikot és kakaós kekszet vagy csokoládét, ha lehet, Ritter egészmogyorós tejcsokoládét.
Ízlelgessük picit: „ha lehet, Ritter egészmogyorós tejcsokoládét”.
Ha lehet. (!)
Egy, azaz egy darab kisüveges tonikot meg egy kisüveges kólát.
Hallatlan.
Szó bennszakad, hang fennakad,
lehelet megszegik.
És valahol biztosan egy ősz genderprofesszor is emelkedik.
Vagy csak felsóhajt.
Hogy ezek hogy lehetnek ennyire hülyék.
Ilyen ellenzéki sajtóval még legalább 30 évig Szijjártó Péternek fogják hívni a külügyminisztert és Orbán Viktornak a miniszterelnököt.
Ámen.
