Békés Márton történész a közelmúltban publikált Tihanyi tézisek című írásában öt pontban foglalta össze azt a cselekvési programot, amely a jelenlegi politikai kormányzást korszakká (értsd: kurzussá) érleli. Az ifjú szakember programja keretbe foglalja az elmúlt években sokunk által megfogalmazott elképzeléseket, egyben igyekszik megszólítani a konzervatív politikai elit identitás- és kultúrpolitikára fogékony tagjait, valamint a holdudvarukba tartozó szellemi munkásokat. Gondolatait annak reményében fogalmazta meg, hogy a 2018-as választás után az Orbán Viktor vezette koalíció folytathatja a kormányzást, s a soraikban, sorainkban lesznek elegen, akik felismerik a történelmi szükségszerűségét annak, hogy a kultúrát kell a politika fókuszába emelni, és az – európai s azon belül a magyar – identitásunk megerősítését szükséges a negyedik Orbán-kormány fő feladataként definiálni. Ahogy Kornis Gyula írta 1921-ben: „A kultúra az a cél, amelyet a hatalomnak a jogtól szabályozott alkalmazása szolgálni köteles.” Nyilvánvaló tehát, hogy „az állam valamennyi tevékenysége közül legfontosabb, centrális jelentőségű a kultúrpolitika”.
Békés szerint „2018 tétje: korszak lesz-e a rendszerből. A rendszer politikai rend, a korszak viszont több ennél: rá jellemző kulturális miliő; vagyis szellemi eredmények összefüggése, közös hangulat és társas gesztusok sajátos közege, ízlésvilág, a viselkedés módja.” Tegyük hozzá, ez valójában nem 2018 tétje: áprilisban a választás reménybeli megnyerése erre csak az alapot adja. A választási siker önmagában nem garancia arra, hogy kurzussá rendeződik a rendszer. Ahhoz szándék, politikai cselekvési terv és kellő forrás szükséges, valamint a terveket megvalósító személyek. Vajon a konzervatív politikusok és az értelmiségiek körében elég széles-e a kornisi gondolatokat értők és vallók köre?
A tézisek szerzője szerint „a jobboldali konzervatív kulturális közeg többszólamúvá vált”. A sokszínűség érdem, s remélhetőleg az egymás mellett felcsendülő szólamok képesek interakció-ba is lépni egymással. S pontosan ez a lényeg. Egyrészt a szellemi világban a tájékozódást segítő kánonok létrejöttének a folyamata valóban „diszkurzív és kritikai”, s „nem feltétlenül igényli a konszenzust”, amely folyamatban a saját lokális közösségeink kánonjainak a megteremtése, „a saját referenciák követése erősíti az összetartozás érzését és biztonságot ad”. Másrészt viszont a nemzeti kánon kialakulása elképzelhetetlen az egymás mellett élő kisebb és nagyobb szakmai közösségek kánonjainak versengése, interakciója nélkül, s ebben a versenyben a polgári oldal két kormányzati ciklus után is hátrányban van. Ez az, amit a liberális kánonalkotók pontosan tudnak, s Békés emiatt szorgalmazza oly elementáris erővel a konzervatívok kánonalkotási feladatát, illetve annak a szükségességét, hogy a saját referenciáinkhoz igazodjunk. Hiszen a megszűnőben levő liberális hegemónia hatása még ma is olyan erős, hogy a konzervatív értelmiségi tábor tagjainak jelentős része hozzájuk méri magát, s ezzel legitimálja azt a törekvésüket, hogy ők maradjanak kánonalkotó szerepben.
Ez az, amit meg kell változtatni. Mivel az egymás mellett létező, egymással konkuráló, feleselő, egymásra ható kánonok poétikai és politikai értelemben is létező kategóriák, a kérdés az, hogy végül a folyamatosan formálódó nemzeti zsinórmérték mire, melyik kánonra épül majd. Miként lesz a párhuzamosan létező kánonokból egy olyan közös, ami, mint tudjuk, nem feltétlenül igényli a konszenzust? Ez stratégiai kérdés, mert mint a Tihanyi tézisekben olvasható, „a kánon eligazít afelől, hogy mi van a körön belül és mi nem”.
