És a libsik most nagyon hangosan sivalkodnak. Dobhártyarepesztően. Szóval most nagyon jó. Talán sose volt még ennyire jó.
A libsik egyébként most éppen azért óbégatnak, mert doktor miniszterelnök úr kiadta a várva várt parancsot, miszerint Magyarország zöld és kevésbé zöld területei – gondolok itt például a Szent István parkra vagy a Ferenciek terére – legyenek végre azoké az emberekéi, akiknek az adójukból fákat, rózsákat, szökőkutakat meg metrókat építettek. Szóval csupa olyan dolgot, ami hol csak a pihenésüket, hol a munkába járásukat segíti.
A magunkfajta családos, munkába és színházba járók egyébként úgy vagyunk ezzel az egész hajléktalankérdéssel, mint sok egyéb mással is. Mindenki azt csinál, amit akar, annyi perverziónak és önpusztító függőségnek hódolhat, amennyinek csak akar és aminek nem szégyell, de ha egy mód van rá, ne a mi adónkból építgetett és csinosítgatott közterületeinken tegye. Ahogyan azt sem kedveljük – mi, nemlibsik –, amikor a társadalom peremére tántorgott alkohol- és drogfüggő homleszek a gyerekeink előtt verik véresre egymást az utolsó korty kannás borért – délután négykor – a József Attila Színház előtt.
Ez utóbbi amúgy személyes tapasztalás. Nem is tartottak sokáig az ominózus eset utóhatásai, hiszen mindössze csak másfél évig kellett elkerülnünk a fiaimmal a teret, ahol a kis összecsapás passzív résztvevői voltunk. Ellenkező esetben az egyik fiam sápadtan, remegő végtagokkal, ám roppant udvariasan kezdett aziránt érdeklődni: nem lehetne, hogy inkább kerülnénk egy 10-15 utcácskát, mert némileg rosszul van a vér és a betört fejek látványától.
Persze a libsik ilyenkor mindig zavaros okfejtésekbe kezdenek arra vonatkozóan, hogy az ilyen történetek csak elszigetelt esetek, meg emberségesnek és megértőnek kell lennünk, de érvelésüket némileg gyengíti, hogy a húgyhoz, droghoz, alkoholhoz és a kevert harcművészetekhez kapcsolódó dolgok egyáltalán nem elszigetelt esetek, másrészt az én emberségességem és elfogadásom pontosan akkor ér véget, amikor a szeretteim válnak áldozatává a libsik hülyeségének. Arról nem is beszélve, hogy pont ezek a most sipákolók lökdösték el a magyar hajléktalant három éve azoktól a szendvicsektől, amelyeket eurótízezrekkel és 300 ezer forintos táblagépekkel unatkozó közel-keleti fiatalokra próbáltak rátukmálni egy szelfiért cserébe.
Öröm az ürömben, hogy az étel végül mindig a hajléktalanoknál kötött ki, hiszen a csillogó barna szempárok tulajdonosai a szalámis szendvicsek kidobása után inkább betértek egy gíroszoshoz vagy egy McDonald’sba. A kalandvágyóbbak meg egykedvűen becsüccsentek egy friss Michelin-csillagos bisztróba, mintegy megismerkedni a lokális csúcsgasztronómia ízeivel.
A közösség szabályait be nem tartóknak számolniuk kell annak a közösségnek a haragjával, amely eltartja őket, ha nem tartják be a szabályait.
Amely hajléktalanszállókat, ingyenételt és tisztálkodási lehetőséget fizet nekik.
A kulturált együttélés szabályait be nem tartó, verekedő, a közterületeket élhetetlen nyilvános vécévé züllesztő, agresszívan kolduló fedélnélkülieknek semmi keresnivalójuk a rendezett parkokban, színházak – Erkel, Radnóti, József Attila – előtti tereken, valamint a felújított vagy fel nem újított aluljárókban.
Ezekről az emberekről gondoskodni kötelességünk. A mindenkori kormányoknak pedig az a kötelességük, hogy ne egy agresszív és deviáns kisebbség miatt legyünk kénytelenek elkerülni a gyerekeinkkel az utcáinkat és a parkjainkat. w
