FEMINIZMUS ÉS KÉZFOGÁS
A genderkvóta a kortárs feminizmus egyik legfőbb követeléseként Nyugaton hosszú ideje felkapott téma, és gyakorlati megvalósítása is egyre elterjedtebb. A nemi kvóta hasznáról és káráról végeláthatatlan irodalom áll a rendelkezésünkre, blog-bejegyzések, újságcikkek, tudományos publikációk formájában. A magam részéről nem is az érvek és ellenérvek bőséges arzenáljához szeretnék hozzátenni egy újabbat, hanem egy személyes történetet mesélek el.
A nők és férfiak közti, minden kapcsolatot átható, feloldhatatlan ellentétről egészen az egyetemig nem volt tudomásom. Találkozásom a feminizmussal 2010 szep-temberére datálható: az egyik csoporttársnőm a tanév első heteiben fennhangon kritizálta fiú csoporttársainkat, amiért csak egymást üdvözlik kézfogással, a lányokat nem. Ha jól emlékszem, úgy fogalmazott, hogy ez semmivel sem jobb, mint ha a hímtagjukat csapkodnák össze. Csoporttársnőm bátor fellépését látva szörnyen elszégyelltem magam, hiszen egészen addig nem zavart, hogy fiúk lányként kezelnek, ezt gondoltam természetesnek. Igaz, hogy nem fognak velem kezet minden reggel, ellenben például kinyitják előttem az ajtót. Úgy voltam ezzel, mint bármely más adottságommal. Alacsony termetű nőként például autófronton a legkisebb városi cirkálóban is elegendő számomra a lábtér, az áruházban viszont rendszeresen nem érem el a felsőbb polcokon sorakozó termékeket. Mégsem érzem úgy, hogy a bevásárlóközpont diszkriminálna a magasságom miatt, vagy hogy rosszul kellene éreznem magam, amikor egy nálam magasabb – rendszerint férfi – vásárló segítségét kérem a tartós tej leemelésében.
A feministák szerint azonban rosszul kellene éreznem magam. Elnyomva kellene éreznem magam, amikor a férfiak kezet fognak egymással, vagy amikor vacsorát főzök a férjemnek. S ha engem mindez nem zavar, az csak azért lehet, mert még nem ébredtem ön- és osztálytudatra. Nem ismertem fel, hogy a család és a nemzet elnyomó közösség, s hogy a világon minden nővel – de csakis velük – érdekközösséget alkotok. A feministák ugyanis osztályokban gondolkodnak, a marxi képletben a proletariátust nőkre, a tőkéseket pedig férfiakra cserélték. Az egyénnek mozgástere nincs: vagy elnyomott, vagy elnyomó. Kiutat csak az osztályok felszámolása jelent. Marx 2.0.
Ez pedig összehasonlíthatatlanul bosszantóbb, mint hogy előreengednek az ajtóban, vagy hogy nem köszöntenek minden reggel kézfogással. Női kvóta helyett maradjunk meg inkább az egyéni teljesítménybe, erőfeszítésbe és munkába vetett hitnél. Ebben a világban ugyanis sokkal több szabadság jut a nőknek (és a férfiaknak), mint a feminista utópiában.
