Az Alexandra-birodalom összeomlása anyagilag különösen nehéz helyzetbe hozta azon hazai könyvkiadókat, amelyeknek nincs kereskedelmi hátterük, s nem kapták meg az eladott, forgalmazásra átvett köteteik ellenértékét.
Ugyanakkor a bukásnak van egy súlyos kultúrpolitikai következménye is: a korábban sem túl egészséges, de legalább háromosztatú kiskereskedelem mára gyakorlatilag két üzleti csoport kezébe került. Csökken a kínálat, lanyhul a verseny. Nincs túl nagy mozgásterük a független kiadóknak: vagy elfogadják a két óriás által diktált feltételeket, vagy marad számukra az online alapú direkt értékesítés, bármit is jelentsen ez. Ebben a helyzetben az is kultúrpolitikai kérdéssé válik, hogy kinek melyik könyve kerül ki a kirakatba, s a kereskedők a számukra bőségesen rendelkezésre álló saját reklámfelületeiken keresztül mire hívják fel a potenciális vásárlók figyelmét (ennek csupán az egyik szerény, de szimbolikus formája a kirakatrendezés).
Nehéz szabad versenyről beszélni egy olyan kulturális-kereskedelmi közegben, ahol már az Alexandra aktív működése idején is teljesen vitatható tulajdonosi struktúrák alakulhattak ki: nagy- és kiskereskedelmi vállalatok, online kereskedelmi hálózatok lehetnek a birtokosai könyvkiadóknak, ami nyilván azt is jelenti, hogy versenyhátrányba kerülnek az úgynevezett független editorok.
A Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója minapi interjújában az állítja, hogy ő a piaci versenyben hisz. „A veszteséges tudományos és művészeti kiadványok támogatásán túl, ami nemzeti érdek, sose bántam, hogy az állam nem avatkozik be a könyvpiacba.” Látszólag igaza is van, minden gondolatával egyet tudnánk érteni, ha itt valóságos piacról, tisztességes versenyről és esélyegyenlőségről lenne szó. A hátunk közepére sem kívánjuk a kizárólagos állami könyvkiadás és -kereskedelem időszakát, de ezt mondjuk ki: nincs olyan területe a gazdaságnak, ahol az államnak ne lenne piacszabályozó feladata, s ezzel szükség esetén nem élne. Hogy ezt miként teszi, az sok dologtól függhet. Valamikor csak a keretjogszabályokat alkotja meg, esetleg a hatóság (pl. GVH) szigorú eszközeivel lép fel a piactorzító hatások ellen. Adópolitikával, hatósági ár bevezetésével is beavatkozhat, valamely területeken kötelező biztosítási rendszert írhat elő (pl. a betét- vagy az utasbiztosítások esetében), esetleg teljesen újraír vagy újraoszt egy piacot (dohánykereskedelem). Az állam maximálhatja is a piaci szereplők számát (közjegyzők, felszámolók, gyógyszertárak, trafikok stb.). Ha kell, magasabb cél érdekében a kereskedelem szabadsága is szűkíthető, lásd a termőföldek forgalmazását. Nincs tehát megírva sehol sem, hogy ebből a bőséges eszköztárból az állam – a vásárlók és a kiadók érdekében – nem élhet valamelyik módszerrel.
A jövőben szükség lesz olyan biztosítási rendszerre, amely a könyvkiadókat (nem mellékesen a szellemi műhelyeket) megvédi egy olyan csőd hatásaitól, mint amit az Alexandra esetében megtapasztaltunk. Segíteni kell a többszínű kereskedelmi szisztéma kialakulását, de érdemes elgondolkozni a kiadói-kereskedelmi összefonódás jogi szabályozásán is. Mindez forrásbevonást is igényelhet: arra lenne szükség, hogy az állam ne pusztán ott lépjen fel támogatóként, ahol az még Nyáry Krisztián szerint is teljesen jogos, hanem a könyvkereskedelem újragondolásában, a kereskedelmen keresztüli szellemi pluralizmus erősítésében is kezdeményező szerepet vállaljon.
