Nagyon érdekes kérdés, hogy a munka, a feladat mennyiben határozza meg elvégzőjének a habitusát, némileg fellengzősen: emberi minőségét. A híres-hírhedt Niccolò Machiavelli azt tanácsolja a hatalomra törőknek, hogy ne engedjenek az érzelmeiknek. Az uralkodáshoz, a hatalom megszerzéséhez és megtartásához hideg fej szükségeltetik. Példaképe, Cesare Borgia úgy vélte: „A bosszú hidegen jó.” Ebben azt találjuk, hogy még az érzelmeinket is, mint a bosszúvágy – amit ő egyébként teljesen jogos, természetes dolognak tart –, szűrjük át a hűvös, méricskélő intellektuson. Ne mondjunk le róla – az természetellenes lenne –, hanem várjuk ki az idejét, a lehetőségét. Machiavellit mindenki átkozza mint amorális szerzőt, azonban mióta világ a világ, a sikeres hatalomgyakorlók az ő megfontolásai és tanácsai szerint járnak el.
Erre, mifelénk immár hosszú évek óta pontosan az ő tanácsaival ellentétes folyamatokat figyelhetünk meg. Mióta ’98-ban nyert a Fidesz, az ellenoldal rövidebb és hosszabb stratégiáját, taktikáját a nyers gyűlölet és a bosszúvágy határozza meg. Nem felejtem el, hogy a ’98-as választás másnapján Popper Péter pszichológus – gyermekeink félrenevelésének egyik főbűnöse – a „farkasnevetésű miniduce” szavakkal illette Orbán Viktort, mikor az még egy percet nem kormányzott, nem tett semmit, csak volt bátor megnyerni a választásokat. Ezzel mintegy megadta az alaphangot, és most, húsz év elteltével is azt látjuk, hogy ehhez képest mi sem változott.
Ebből az eltelt húsz esztendőből két választást sikerült megnyerni ezzel a nem túl bonyolult állásponttal. Természetesen vannak a módszernek – ha ez az – előnyei is. Először is a gyűlölet stabil érzés, és sikerült is a választók egy részével megosztani. Ezzel a politikát, amely alapvetően a racionális megfontolásokról, mérlegelésről szólna, átvitték az érzelmek területére, ami előnyös, mert nem igényel magyarázatokat. Akit gyűlölünk, az a mi szemünkben sohasem tud jót cselekedni, hiszen meggyőződésünk szerint mindent merő rosszindulatból tesz. Továbbá fel is ment minket a mérlegelés fáradságos munkája alól. Amit gyűlöletünk tárgya akar, mi annak az ellenkezőjét akarjuk és kész.
Ez a „politika” azonban nem válaszol arra az egyszerű kérdésre: mi lesz, ha nyerünk? Mi lesz, ha gyűlöletünk tárgya eltűnik és magunkra maradunk? Kialakul ugyanis az az érzés, hogy minden magától jóra fordul ilyenkor; a gonosz eltűnik, győz a jó. Ám nem kell túl nagy intellektus annak belátására, hogy a dolgok nem mennek maguktól a jó irányba. Ősi tapasztalat, hogy a magukra hagyott ügyek hajlamosak a rossz irányba elmozdulni, mert a rendezettség nem jön létre magától és nem is marad fenn, folyamatosan tenni kell érte. A balliberális gyűlöletpolitika nem tud és tán nem is akar válaszolni erre. Márpedig mindazok, akik nem a gyűlöletben utaznak, nyilván felteszik ezt a kérdést.
Az emberi társadalmaknak nincsenek teleologikusan felfogható céljai. Nincs boldog végállapot, melyet egyszer el kell érni, és utána minden jóra fordul. A világ hányódó csónak a viharos tengeren. Nincs irány, nincsenek távoli, boldog kikötők virágfüzéres lányokkal. Egyetlen logikus – és elérhető – cél van: meg kell akadályozni, hogy a csónak felboruljon, mert akkor sokan a vízbe vesznek, ehhez pedig nem helyes gondolkodás nélkül cselekedni.
