Kinek a politikai családjával, kinek a hazájával kell elszámolnia múlt szerdai szavazatát. A helyzetek és értelmezési lehetőségek sokszínűek, egyetlen biztos pont látszik: az árulás időtlen és kontextustól független megítélése. Bár nem ilyen látványos és sokszereplős formában, de az Atlanti-óceán túlpartjára, az USA-ba is jutott a témát vegytiszta formában bemutató, a kedélyeket alaposan borzoló történet. Úgy tűnik, ezen az őszön szezonja van az árulásnak.
Szeptember 5-én a New York Times (amelyet még mindig szokás mértékadónak hívni, ennek ellentmondásaira hívtam fel a figyelmet legutóbbi Oktogon-írásomban is) lehozott egy véleménycikket, úgynevezett op-edet Része vagyok az ellenállásnak a Trump-adminisztráción belül (I Am Part of the Resistance Inside the Trump Administration) címmel. A szerző ismeretlen. A lap csupán annyit közöl róla, hogy magas beosztású hivatalnok, aki az Egyesült Államok elnökének dolgozik. A szerkesztők tudják, hogy ki ő valójában, de identitását azért nem kívánják felfedni, mert ez veszélyeztetné az illető állását. Hadd meséljek kicsit erről az írásról, és rögtön megértik, ez utóbbiban a New York Timesnak kivételesen igaza van.
Olyasvalaki írta a cikket, aki az USA elnökének dolgozik, bizonyára saját elhatározásából teszi mindezt, és semmi sem utal arra, hogy beadta volna előtte a lemondását, ahogy ez elvárható minden politikai munkatárs esetében, aki kibékíthetetlen konfliktusba kerül a főnöke által képviselt értékekkel. Ehhez képest az anonim szerző rögtön az amerikai politikai élet túlsó térfeléről ismert kritikákkal kezd, majd jelzi: a Fehér Házban több vezető beosztású hivatalnok szorgosan azon munkálkodik, hogy megakadályozza Donald Trumpot tervei végrehajtásában. Magyarán: szabotálja a munkáját. Mindezt pedig onnan tudja, hogy ő is egy közülük. Ezután már nem is okoz meglepetést, hogy elvtelennek, ingadozó hangulatú, félinformációkból felelőtlen döntéseket hozó vezetőnek bélyegzi saját elnökét.
Első olvasásra kicsit hamisítványszaga volt a szövegnek, de lehet, hogy csak a képtelen helyzet miatt tűnt annak. Jogos lehet a kétkedés, de amikor ezt írom, már elég idő telt el, és semmi sem utal arra, hogy csínytevő diákok viccelték volna meg a New York Timest, amely ugyan látható módon komoly mélyrepülésben van, de azt a blamázst mégsem vállalná, hogy ezt a hatalmas visszhangot kiváltó sztorit többszörös ellenőrzés nélkül kiengedi. Ennek megfelelően mostanra minden kommentár abból indul ki, hogy a szöveg a valóságot tükrözi, és lázasan megy a találgatás a szerző kilétéről.
Ha valaki azt gondolná, hogy ezek után az elnökkel szemben kritikus tábor lelkesen tapsol, akkor meglepődve tapasztalhatja, hogy ez nem így van. Ehelyett az elemzések abba a kis részbe is belekötnek az anonim cikkben, amely a jelenlegi adminisztráció sikereit próbálja elismerni: a hatásos deregulációt, a történelmi adóreformot és a hadsereg megerősítését. A szerző talán mást remélt, azt, hogy árulása miatt a másik oldal hősként ünnepli majd, vagy legalábbis befogadja magához, ha eljön az ideje. Elfelejtette talán azt, amin bizonyára a mi környékünkön tevékenykedő társai sem törték túl hosszan az fejüket: akiknek ez érdekében áll, azok az árulást üdvözölhetik ugyan, de az árulókat ettől még soha, sehol senki sem fogja szeretni.