Már a felvonulás meghirdetése óta is sor került egy kisebb incidensre Marylandben, ott azonban a történet relatíve jó véget ért: a támadón kívül más nem halt meg. Nem voltak azonban ilyen szerencsések a floridai Parkland egyik középiskolájának a tanulói. A február közepén történt lövöldözésnek tizenhét halálos áldozata volt, és a 19 éves elkövető számlájára további tizenhét gyilkossági kísérletet írnak a vádlói. Börtönben várja további sorsát, a rendőrök épségben elfogták.
A közvéleményt teljesen nyilvánvalóan sokkolták a történtek, s cseppet sem kell csodálkozni azon sem, hogy a republikánus elnökön folyamatos fogást kereső ellenzék és a vele összhangban mozduló fősodrú hírmédia azonnal politikai tőkére akarta-akarja váltani a megrázkódtatást. Az iskolai mészárlás, az értelmetlen gyerekhalál okkal kényszerít reakcióra sok jóakaratú embert. Mi is a baj akkor azzal, ha tüntetéssorozattal próbálják USA-szerte kikényszeríteni a megoldást? Amíg tényleg az a cél lebeg mindenki előtt, hogy újabb tragédiákat akadályozzanak meg értelmes, átgondolt követelésekkel, addig semmi. Kérdés azonban, hogy az értelmesség és átgondoltság feltételei megállnak-e, ha a tiltakozás egyetlen célpontja az Amerikában végtelenül átpolitizált és a szekértáborokat abszolút megosztó fegyvertartás szabályozása.
A logika látszólag működik: az Egyesült Államokban nagyon sok a privát kézben lévő fegyver és nagy a lőfegyverrel elkövetett erőszakos bűncselekmények, köztük a tömegmészárlások száma, tehát a kettő között ok-okozati összefüggésnek kell lennie. Ebben az olvasatban bizonyára sok az igazság, de ha csak ezt látják a tiltakozók, akkor könnyen kizárhatnak más, esetleg szintén lényeges megoldandó és megoldható elemeket az iskolai lövöldözések okainak vizsgálata kapcsán.
A jellemzően liberális alapállású tiltakozóknak maguktól talán soha nem jutna eszükbe, hogy az utóbbi évtizedekben teljesen átalakult és épp a liberális túlkapásoktól egyre terheltebbé vált köznevelési rendszer egyes problémáit is felírhatnák a transzparenseikre. A nagyobbik gyerekem is egy New York-i általános iskolába jár, van lehetőségem közelről tanulmányozni, hogy mi az intézmény reakciója a problémás, különösen agresszív tanulók viselkedésére. Egyszer az egyik notórius fiú az osztályból majdnem a szemem láttára fojtott vízbe a tanmedencében egy szerencsétlen kislányt. Az úszómester gyors beavatkozása kellett ahhoz, hogy ne legyen nagyobb baj. Bent az osztályban is okozott sérülést, eltörte az egyik társa ujját. Intőt kapott? Kirúgták? Bentlakásos iskolába küldték? Ugyan már! Felejtsék el a józan ész diktálta válaszokat. Azért, hogy a közösség nehogy kirekessze ezt a „szegény, problémás gyereket”, bizarr szeánszokat tartanak, ahol az osztálytársaknak arról kell vallani, miért szeretik nagyon az agresszív diákot. Innen már tényleg csak egy apró és tulajdonképpen megjósolható logikai lépés, hogy a parklandi mészárlás másnapján arról beszélgettek a gyerekekkel: meg kellene ölelgetni az elkövető fiatalt, mert biztosan az a baja, hogy nem szeretgették eleget.
Semmi sem utal arra, hogy ez a hozzáállás néhány szélsőséges gondolkodású tanár egyedi túlkapását tükrözné. Könnyen elképzelhető, hogy a mindenféle megkülönböztetés ellen vívott permanens küzdelmében az amerikai oktatási rendszer nemhogy leszokott volna a problémás, különösen agresszív tanulók elkülönítéséről, hanem még elég alapos bátorítást is ad nekik. Nyilván senki sem boldog, ha egy gyerekről végérvényesen kiderül, hogy kudarc, nincs tovább, nincs helye további próbálkozásnak. A normális gyerekek kerülnek komoly veszélybe, ha valaki nem húzza meg a vészféket, és a fegyvertartás újraszabályozása mellett nem teszi fel a viták napirendjére az elszabadult köznevelési szemléletből fakadó növekvő kockázatot is.
