Az érintkezés szabályai homlokegyenest eltérhetnek egymástól, és mély beágyazottságukat mi sem mutatja jobban, mint az, hogy hosszú-hosszú évek után is érhetnek meglepetések a követendő viselkedés tekintetében, mikor idegen kultúrában élünk. Ám bármerre tekintünk is, min-denütt létezik egy követelmény, mely szerint törekedni kell a viselkedés méltóságteljes voltára, ami persze – a fentiek értelmében – igencsak eltérő módon nyilvánulhat meg.
Európában – a görög–római tradícióknak megfelelően – ennek a méltóságteljes magatartásnak elengedhetetlen jellemzője a higgadtság. Ahogyan a Szentírás is tanítja: „Város, amelyen rést ütöttek és már fala sincsen: ilyen a férfi, aki beszédében nem tud magán uralkodni.” Érthető dolog ez, hiszen mindannyian jobban szeretjük, ha bú, baj, háború esetén olyan(ok) kezében van a kormányrúd, akik képesek higgadtak, azaz racionálisak maradni, és sine ira et studio szemlélni a dolgokat. Ez az elvárás logikus is, hiszen aki bonyolult, veszélyes helyzetekben elveszíti a fejét, az ritkán hoz jó döntéseket.
Az emberi természet ellentmondásossága az oka annak a furcsaságnak, hogy míg mi magunk kevéssé vagyunk képesek vagy hajlamosak a higgadt, méltóságteljes magatartásra, elvárjuk ezt azoktól, akiket ügyeink intézésével bízunk meg. Azért tesszük ezt, mert – bár sokan tagadják – olyanokat akarunk megbízni fontos ügyekkel, akiket különbeknek gondolunk magunknál. Mert bármilyen plebejus érzelmű is legyen valaki, bármennyire egyenlőségmániás, ha nehéz helyzetbe jut, ha fontosnak tartott dologgal kerül szembe, ösztönösen olyan valakit keres, akit magánál bölcsebbnek, nagyobb tudásúnak gondol. Csak a valóságshow-kra igaz, hogy minél sötétebbnek tűnik valaki, annál népszerűbb. Persze lehet, ez sokakat megtéveszt, és a népszerűséget összekeverik az alkalmassággal. Az ugyan, hogy kit tartunk méltónak ügyeink intézésére, kire bízzuk rá magunkat, számtalan dologtól függhet, de a megítélésnek mindenképpen része az illető viselkedésének az értékelése is.
A politikában kormányzóképesnek nevezik azokat a politikusokat, akikről felteszik, hogy tudnák irányítani az országot. Nagyon fontos tulajdonság ez, hiszen lehet bármilyen vonzó egy program, lehet bármilyen fényes az ígéret, az alapvető kérdés az, vajon az emberek elhiszik-e, hogy valaki képes meg is valósítani azt, amit hirdet. Ennek megítélése pedig jórészt az illető személyiségén alapul, melyet – többek között – a magatartása alapján ítélünk meg. Miután médiavezérelt korban élünk, sok alkalmunk van megfigyelni azokat, akik vezető szerepre törnek. Nap mint nap láthatjuk, hallhatjuk őket, igaz, csak a média torzító szemüvegén keresztül. Ám minél többet látjuk őket – és meggyőződésük, hogy gyakran kell mutatkozniuk –, annál kevésbé tudnak elbolondítani bennünket. Ennyi szereplésre képtelenség minden alkalommal felkészülni, PR-tanácsadókat, stylistokat megkérdezni. Előbb-utóbb kilóg a lóláb, és a választók felismerik a valódi arcot a szerepek mögött.
A méltóságteljes magatartás, túl azon, hogy utal az illető jellemére, abból a szempontból is fontos, hogy hiányát tiszteletlenségnek érezzük. Részben a politikus által betöltött funkció iránti tiszteletlenségnek, részben pedig a választók lebecsülésének. Annak érezzük, mert az is. Ajánlom figyelmébe mindenkinek.
