Én az alábbiakban megpróbálom ezt egy másik – szerintem fontosabb – aspektusból, mondhatni antropológiailag szemügyre venni. Az emberek ugyanis nem a bírósággal vagy a törvénnyel találkoznak vitás ügyeik intézése során, hanem egy személlyel, a bíróval, és ebből a találkozásból vonják le következtetéseiket az egész igazságszolgáltatásra vonatkozóan.
Ahhoz, hogy a dolgot ebből a szempontból vizsgáljuk, át kell tekintenünk a bírák kiválasztásának a mechanizmusát, azt, amely kijelöli és elénk állítja őket. Tennünk kell pedig ezt némi történeti áttekintés keretében, hiszen a dolog története maga a dolog – ahogyan Hegel állította.
A dolog úgy kezdődött, hogy 1956-ig 1100 bíró veszítette el a hivatalát. Helyettük pékinasok, cselédek, disznópásztorok és más, mélyen intellektuális foglalkozások művelői vették át az ítélkezés nehéz munkáját, a tőlük elvárható magas színvonalon. Gyilkoltak is, ahogyan elvárták tőlük, a népbíróságoktól az 56-os vérbírákig. Ők lettek a bírói kar és az igazságszolgáltatás szervezete, s ők alakították ki a szervezeti kultúrát is. Utóbbi pedig nem más, mint a szervezet tagjai által elfogadott, közösen értelmezett előfeltevések, értékek, meggyőződések, hiedelmek rendszere. Ezeket a szervezet tagjai érvényesnek fogadják el, követik s az új tagoknak is átadják mint a problémák megoldásának követendő mintáit, valamint kívánatos gondolkodás- és magatartásmódot.
Így, ezzel az örökséggel jutottunk el a rendszerváltozásig, amikor is a félelemmel kombinált ostobaság úgy döntött, hogy a bírák kiválasztását és kinevezését kizárólag magukra a bíróságokra bízzák, és ugyanezzel a gesztussal egyúttal a saját ellenőrzésük feladatát is megkapták. Nem tudom, a nyájas olvasó hogyan van ezzel, de ha én ellenőrzöm saját magamat, nagyon ritkán találok hibát a döntéseimben, s ha véletlenül mégis, akkor biztos vagyok benne, hogy azt elháríthatatlan külső körülmények okozták. Ez jelentősen eltér a környezetem véleményétől, én pedig – kénytelen-kelletlen – figyelembe veszem azt, mert bölcsen tudom: bizonyára nekik van igazuk.
Szerte a nyugati világban a bírák kinevezését, munkájuk értékelését bizottságok végzik, melyekben gondos mérlegelés szerint többségben vannak a szakmán kívüliek. Politikusok, társadalmi szervezetek képviselői alkotják a döntő részüket. Nálunk ezt a feladatot a bírák maguk végzik, amit nevezhetünk „szakmaiságnak” is akár, ám másik olvasatában a céhszellem kialakulásának a melegágya. Ennek lényege pedig az, hogy külső bírálat esetén összezárnak és elutasítják azt. Kizárólag „szakmai” alapon természetesen, és azzal a meggyőződéssel, hogy ez a „függetlenségük” garanciája.
Ez a helyzet azt eredményezi, hogy mindenféle kontroll nélkül működik a magyar igazságszolgáltatás, a mindenki által ismert eredményességgel. S a munkájuk független is mindentől, de elsősorban magától az igazságtól.
