Arról, hogy ő lehet a magyar kormány jelöltje az új Európai Bizottságba (EB), azt mondta: most az európai parlamenti választás az elsődleges, a bizottság összetételét illető személyi kérdések ezt követően lesznek aktuálisak.
– Ön szerint a május 26-i EP-választások után melyik frakcióban kezdi meg a munkát a Fidesz?
– Sajnos nem hordom magamnál a bölcsek kövét. Azt remélem, hogy az Európai Néppártban (EPP) folytatjuk a munkát, abban a politikai alakulatban, amelynek a tagpártjai többféle irányzatot követnek. Épp a színessége miatt is szüksége van az EPP-nek a Fideszre, amely egy őszinte, karakteres közép-európai álláspontot képviselő szervezet. A Fidesz a régiónkból a legnagyobb párt az Európai Néppártban, tehát egy esetleges távozással ez a hang el is tűnne az EPP-ből, s ez nem erősítené az európai pártszövetséget. A Fidesz–KDNP uniós listavezetőjeként abban bízom, hogy a választásokat követően konszenzussal tudjuk lezárni a pártcsaládon belüli vitát a tagságunkról, de ennek az ellenkezője sem zárható ki.
– Hogyan lehetne kezelni az uniós intézmények – Európai Bizottság, Európai Tanács és Európai Parlament – között az utóbbi időszakban kialakult hatalmi konfliktusokat? Van-e esély egy új alapszerződésre és egy hatékonyabb működési struktúrára?
– A szerződések szelleme az intézményi egyensúlyon alapszik. Mégis tapasztalhatjuk, hogy a viták nem új keletűek, egyfajta ki nem mondott rivalizálás is van a szervezetek között. Nem lenne semmilyen feszültség, ha a szerződésekben lefektetett paragrafusok szerint működne a közösség. Az alapszerződés értelmében az Európai Tanács (EiT) határozza meg a politikai orientációt, a bizottság feladata pedig az annak keretein belüli jogalkotás kezdeményezése és a szerződések betartásának ellenőrzése.
– Egyes bevándorlással kapcsolatos határozatok során mintha nem a tanács szava lett volna a döntő.
– A bevándorlási kvótáról szóló döntés a legjobb példa erre. Az Európai Tanács önkéntes kvótákról határozott. Ehhez képest néhány hónap múlva az EB a kötelező hányad bevezetését javasolta az EiT-nek. Tehát a bizottság átlépett az Európai Tanács korábbi döntésén. Ezt azzal szokták igazolni, hogy a 28 tagú közösségben az EiT keretén belül nehéz egyhangú verdiktet hozni, ezért kell megkerülni az állam- és kormányfőkből álló tanácsot. Ezzel szemben véleményem szerint az egyhangúság hiánya esetén lehetőség van az ún. megerősített együttműködés intézményét alkalmazni, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos területeken, meghatározott feltételek teljesülése esetén azon országok, amelyek szorosabb kooperációt akarnak, ezt megtegyék.
– A migrációra a nyugati államok jelenlegi vezetői – Olaszország kivételével – lehetőségként tekintenek, úgy tűnik, nem érdekli őket annak kulturális dimenziója. Ön szerint az új uniós ciklusban van esély bármilyen kompromisszumra a bevándorlás kezelésében a nyugati országok és a visegrádi államok között?
– Az első és legfontosabb azt rögzíteni, hogy az EU területére érkezők nyolcvan százaléka nem menekült, hanem gazdasági bevándorló. A politikai menedékjogot kérők esetét a genfi menekültügyi egyezmény szabályozza, amelyet Magyarország aláírt, és be is tartja a nemzetközi szerződésben vállaltakat. De ha már az imént beszéltünk a lisszaboni szerződésről, nem árt, ha migránsügyben is hivatkozunk rá, hiszen ez jelöli ki az egész közösség szabályrendszerét, amelyet be kell tartanunk. A szerződések értelmében az uniónak lehet ugyan közös bevándorlási politikája, de ahogy azt a paktum is rögzíti, az nem érintheti a tagállamok azon jogát, hogy meghatározzák: harmadik országokból hány önálló vállalkozóként vagy alkalmazottként elhelyezkedni kívánó embert engednek be a területükre. A migrációról szóló döntés nemzeti hatáskörbe tartozik. Az uniós jog világosan fogalmaz, a tagállamok teljes szuverenitást élveznek ezen a területen, a magyar kormány pedig nem gazdasági bevándorlókkal, hanem hatékony családpolitikával kíván segíteni a demográfiai helyzeten.
– Az EU céljai között szerepel a fiatalok munkához való jutásának elősegítése. Egyes országokban viszont munkaerőhiány van. Nincs valami ellentmondás ezen a téren?
– Európa déli államaiban valós és égető probléma a fiatalok elhelyezkedése a munkaerőpiacon. Ezért is jelenik meg uniós prioritásként a munkába állásuk ügye. Ezzel szemben más országokban munkaerőhiány van. Ezekben az esetekben az unión belüli munkaerő-áramlás elő tudná segíteni a gond megoldását. Látható, hogy milyen sok portugál dolgozik például Európa egyes államaiban. Tehát belső tartalékok vannak az öreg kontinens munkaerőpiacán, nem feltétlenül a bevándorlókkal kell és lehet megoldani a dolgozói hiányt.
– A bevándorlás mellett az európai közösség jövője szempontjából meghatározó küzdelem kezd kibontakozni az Európai Egyesült Államok hívei és az erős nemzetállamok Európája mellett elkötelezett erők között. Ön szerint mi a jövő útja?
– A föderalisták a centralizáció hívei, de én nehezen tudom elképzelni, hogy a többnyelvű, eltérő történelemmel, hagyományokkal rendelkező országokból álló kontinensen létre lehetne hozni egy központosított Európai Egyesült Államokat. Az európai integráció alanyai és alakítói a tagállamok, amelyek meg kívánják őrizni a szuverenitásukat, ugyanakkor a szubszidiaritás elve mellett készen állnak arra, hogy bizonyos hatásköröket a tagállamok közösen gyakoroljanak.
Egy Európai Egyesült Államokkal gazdasági értelemben szintén rosszul járna a kontinens: versenyképességi kérdést is jelent, hogy egy-egy tagállamban mekkora például a minimálbér, az áfa mértéke, milyen az adózási struktúra, vagy épp milyen színvonalú a szociális ellátórendszer. Ezeket nem lehet egy központból eldönteni, egységesíteni egész Európában. A centralizáció – amely szemben áll a szubszidiaritással, vagyis a hatalmi szintek közti munkamegosztással – tehát gazdasági értelemben is reménytelen vállalkozás. A realitás az, hogy egy versenyképes EU-t csak az érdekegyeztetésre épülő, erős nemzetek, tagállamok alkotta Európából lehet létrehozni. Nem véletlen, hogy bár a négy visegrádi ország vezetője négy különböző európai pártcsaládban politizál, nem a föderális, hanem az erős tagállamok uniója mellett elkötelezett politikus. Ez nem Nyugat-ellenesség, hanem kiállás Közép-Európa érdekei mellett: nem lehet a nemzetek hagyományait, kultúráját, történelmét és az eltérő geográfiai helyzetükből adódó különbségeket eltörölni.
– Mi lesz Nagy-Britannia nélkül az EU-val?
– Az uniós jog elég világos: egy tagállam szuverén döntésén múlik, hogy tagállam marad-e vagy sem. Tehát ki lehet lépni az EU-ból, ez nem az Amerikai Egyesült Államok, ahol ez fel sem merülhet. Az már más kérdés, hogy ez a távozás a gyakorlatban miként is zajlik. Sokan elfelejtik viszont, hogy a britek ugyan kivál(hat)nak, de Szerbia vagy Montenegró alig várja, hogy tag legyen. Ha azonban indokolatlanul elhúzódik a felvételük, akkor félő, hogy nem az Európai Unió érdekszférájába tartozik majd ez a térség. Több nagyhatalom is szívesen venné, ha erősíthetné a szerepét a Balkánon, így az EU-nak elemi érdeke, hogy valódi perspektívát nyújtson ezen országok számára. Ugyanez vonatkozik a közösség keleti és déli szomszédságpolitikájára is.
– Az Európai Bizottság közzétette számszerű javaslatát az unió gazdasági felzárkóztatási támogatásai kapcsán. Számunkra jelentősen, 24 százalékkal csökkenne a pénzeső 2021 és 2027 között. Tudjuk-e védeni a mostani pozíciónkat, vagy lőttek a konvergenciának?
– A többéves pénzügyi keretről az Európai Parlament egyetértését követően az EiT egyhangú határozattal dönt. Jelenleg csupán az előkészítés fázisában vagyunk, a vitás kérdések beazonosítása történik. A tagállamok most fogalmazzák meg álláspontjaikat a költségvetés prioritásait illetően. Vélhetőleg csak ez év végén vagy 2020-ban kerülhet sor a pénzügyi keret elfogadására. Nekünk alapvető fontosságú a kohéziós alapokból jövő támogatási szint megtartása, a közvetlen agrárszubvenciók megőrzése és a kutatás-fejlesztési források bővítése. Ugyanakkor a forrásokhoz való hozzáférést illetően a jogállamisági feltételek bevezetési szándékának a kérdése rendkívül érzékeny téma. A közép-európai országok az elmúlt évek tapasztalatai alapján érthető okokból rendkívüli óvatossággal és kritikával tekintenek rá. Nyilván vannak tárgyalásra érdemes javaslatok, és vannak olyanok, amelyek elfogadhatatlanok, mint a kötelező relokációt, vagyis a betelepítést elutasító országok esetében a támogatások csökkentése. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy az EU külső határai védelmének a pénzügyi szükségletei megjelenjenek a közösség költségvetésében.
– Közben az EU többletforrással hajlandó biztosítékot adni ahhoz, hogy a közösségi pénzt még nem használó államok zökkenőmentesen csatlakozzanak a valutazónához. Magyarország ebből, úgy tűnik, kimarad. Miért?
– A magyar gazdaság az elmúlt években sokat fejlődött, ezt a makromutatók is alátámasztják. A költségvetésünk rendben van, uniós kulcsszint alatti deficittel, a gazdaság az EU átlagát meghaladó módon, dinamikusan növekszik, és ezeknek a hatásaként csökken az adósságráta. Ugyanakkor azok az adottságok, amelyek szükségesek az euró bevezetéséhez, még nem állnak rendelkezésre. De ez így van a csehek és a lengyelek esetében is. Ráadásul az Alaptörvény azt is rögzíti, hogy hazánk hivatalos fizetőeszköze a forint, vagyis ha a kérdés aktuális lesz, Alaptörvény-módosítás is szükséges. Látni kell, hogy az euróövezethez való csatlakozás egyszerre gazdasági és politikai témakör. A megfelelő fórumok az uniós pénz átvételének a kérdését napirenden is tartják, de még nem érett meg a helyzet a döntésre.
– A magyar gazdaság neuralgikus pontja a gyenge versenyképesség. De európai szinten is okoz ez problémát?
– Hogyne! A számok magukért beszélnek. A világ tíz legnagyobb cége közül egy sincs, amely európai hátterű lenne. S ha tágítjuk a kört, akkor sem fényes a helyzet: a világ huszonöt legnagyobb vállalata közül mindössze négy európai. Ha pedig azt vizsgáljuk, hogy a globális GDP-ből a kontinens mit tud felmutatni, még elkeserítőbb a helyzet. Az EU 28 tagállama 2006 és 2016 között a 21 százalékát állta a világ GDP-jének a korábbi 30 helyett! Ennek a hátterében az is meghúzódik, hogy a kutatás-fejlesztésre az unió a célként meghatározott GDP-arányos három százalék helyett kevesebbet költ, miközben versenytársaink – Dél-Korea, Japán és az Egyesült Államok – jóval előttünk járnak. Míg a lisszaboni stratégia 2000-ben azt tűzte ki célul, hogy 2010-re az EU a legversenyképesebb, legdinamikusabb gazdasági régiója legyen a világgazdaságnak, addig a mostani cél visszafogottabb. A versenyképesség javítását tehát vissza kell helyezni a fókuszba, prioritást szükséges élveznie a hatékonyság növelésének. Ez valóban közös európai kérdés.
– Rendben, de hogyan?
– Igazságügyi miniszterként azt mondom: természetesen nem túlburjánzó jogszabályalkotással kell ezt megvalósítani. Önkritikával élve: jelenleg túl- és felülszabályozás alakult ki mind közösségi, mind pedig nemzeti szinten. Uniós viszonylatban sok esetben olyan rendeleti szabályozás honosodott meg, amely korlátozza a tagállamok flexibilitását. Itt van például a GDPR esete, amely a magyar kkv-szektor számára indokolatlan terhet jelent. Vagyis a célok helyességének elismerése mellett vélhetőleg egy kisebb terjedelmű, rugalmasabb jogi szabályozás hatékonyabb lett volna. Csökkenteni kell a bürokráciát is. A jog a versenyképesség szempontjából lehet előny, de ha rosszul élünk vele, akkor hátrányt is okozhat.
– Franciaország és Németország változtatni szeretne az EU versenyjogi szabályain, miután az Európai Bizottság meggátolta a Siemens és az Alstom vasúti üzletágainak a fúzióját. Mi, magyarok hogy állunk ehhez?
– Összetett kérdésről van szó. Olyan területről, amely egyébként már szabályozott. A versenyjog európai összefüggésekben védelmet nyújt. Látni kell azonban, hogy szükség van olyan európai vállalkozásokra, ha úgy tetszik, „európai gazdasági szereplőkre”, amelyek a globális színtéren is hatékonyan képesek működni, fel tudják venni a versenyt a legnagyobb kínai és amerikai nagyvállalatokkal. Ez a történet erről szól. Vannak olyan elemei a német–francia terveknek, amelyekkel egyet lehet érteni, azonban a kivitelezés vonatkozásában kiderültek az eltérő álláspontok. Olyan iparpolitikai kérdésről van szó, amelynek a terén további reflexióra van szükség.
– Úgy tűnik, temethetjük az EU és az USA legnagyobb gazdasági projektjét, a transzatlanti kereskedelmi és beruházási egyezményt (TTIP). Vagy másként látja? Fel lehet még éleszteni a tárgyalásokat?
– Tárgyalni mindig kell. Nem Európán múlt, hogy nem jött létre a szabad kereskedelmi megállapodás, amely jót tett volna a kontinensnek, Magyarországnak, a magyar gazdaságnak is. Itt azonban komplex a probléma – legalábbis jogi oldalról. Számos kérdést, például a vitarendezés fórumát, a választott bíróságok hatáskörét tisztázni kell ahhoz, hogy a két fél képes legyen egy esetleges megállapodásra. Híve vagyok azoknak a dealeknek, amelyek a tagállamok szempontjait is figyelembe veszik, vagyis a csak alaposan előkészített egyezményeknek van értelmük. Vannak azonban olyan nemzeti érdekek, amelyeket a megállapodásoknak tiszteletben kell tartaniuk.
– A sajtóban rosszindulatúan szokták megállapítani, hogy az uniós parlament kádertemetőként funkcionál. Nem sajnálja itt hagyni az igazságügyi miniszteri posztot a képviselőségért?
– Az európai kérdések ma nemzeti sorskérdések is egyben. Hol a helyünk az öreg kontinensen, mi az európai integráció jövőképe a globális világban? Ezek a legfontosabbak, ezt igazságügyi miniszterként is megtapasztalhattam. E vitában részt venni megtisztelő feladat. Egyáltalán nem gondolom, hogy az uniós listavezetés vagy képviselőség egyet jelentene a politikai süllyesztővel. A közösségi képviselők között számos olyan egyéniség van, aki az európai közélet fontos, nemzetközileg is elismert szereplője, aki az összeurópai és a nemzeti érdekeket egyaránt képviselve dolgozik az EU-s fórumokon. Számomra megtiszteltetés, hogy szakpolitikusként európai szintre léphetek, a pályafutásom során nagykövetként, egyetemi tanárként is számos alkalommal foglalkozhattam uniós kérdésekkel.
– Nem titok, hogy EU-biztosnak készül.
– Jelenleg az európai parlamenti választásra készülünk. A bizottság összetételét illető személyi kérdések ezt követően lesznek aktuálisak. Megtisztelő, hogy a nevem egyáltalán felmerülhet e tekintetben, a kérdés azonban jelenleg még nem időszerű. A hídon akkor kell átmenni, ha odaérünk. Mindez viszont még odébb van, jelenleg a választásokra koncentrálok.
NÉVJEGY
1956. máricus 5-én született, Budapesten.
Igazságügyi miniszter, magyar jogtudós, ügyvéd, diplomata, egyetemi tanár, volt alkotmánybíró.
Nős, három gyermek apja.
Kutatási területe az összehasonlító alkotmányjog, a közjogi (közigazgatási) bíráskodás és az európai közjog, ezen belül a nemzeti alkotmányjog és az európai integráció kérdése.
2000–04-ben Magyarország brüsszeli nagykövete volt, 2005 és 2013 között a Velencei Bizottság tagja, majd 2007–10-ben alkotmánybírói tisztséget töltött be. 2010-ben Magyarország párizsi nagykövete lett.
2014. június 6-án a miniszterelnök javaslatára kinevezték igazságügyi miniszterré, 2018-tól az új Orbán-kormányban is e tárca vezetője.
