Igazából a vita vitája zajlik: arról vitatkozunk, hogy vitatkozhatunk-e. S így tulajdonképpen semmit sem csinálunk; kicsit pont olyan értelmiségi nyünnyögés ez, amely ellen sokszor fel is emeljük a szavunkat.
Szerintem nagyon is jó, ha vitatkozunk. Évtizedeken át éltünk egy olyan rendszerben, ahol mindenben egyet kellett érteni. Nem sírjuk vissza azt a rendszert. Szeretjük a szabadságot. A szabadság természetesen nem jelent korlátok nélküli szabadosságot, sem pedig a lojalitás hiányát. A lojalitásnak azonban nem az egyetlen fokmérője, ha kussolsz és elvégzed a kiszabott melót.
A konzervativizmus, a kereszténység, a jobboldaliság értelmezése számos lehetőséget, tág teret biztosít a gondolkodó ember számára. Ha az alapvető értékekben, célokban egyet is értünk, az odavezető úttal kapcsolatban lehetnek akár drasztikusan eltérő nézeteink. A célok lehetnek abszolútumok, az eszközök nem tudnak azok lenni. De ne is akarjuk ezt. A pezsgő szellemi élet, a vélemények hangos kimondása, a viták bátor lefolytatása házon belül mind-mind azt szolgálja, hogy képesek legyünk megtalálni a legjobb utat. Nem szabad doktrinernek, dogmatikusnak lenni. Az idő, a körülmények, a korszellem stb. mind-mind változnak körülöttünk. Fontos persze, hogy legyenek olyan vezetők is, akikben megbízunk, akik érzik a korszellemet, és képesek is a közös cél irányába mutató szellemi erőket becsatornázni. Ebből a szempontból (is) mázlink van ma Magyarországon.
Egy ekkora méretű, ilyen heterogén összetételű politikai közösségben, mint a mai magyar jobboldal, természetesek az eltérő nézetek, vélemények, álláspontok, hangsúlyok. A tartós kohézió egyik garanciája, hogy a különböző irányokat sikerül összeegyeztetni, és nem az egyik győzedelmeskedik a másik rovására. (A baloldal összeomlásának egyik előidézője épp a progresszív, elitista, neoliberális erők teljes győzelme a plebejus, vonalasan szocialista irány fölött.) Akkor sikerülhet az egyeztetés, az egy irányba haladás, ha ismerjük és felszínre engedjük a különböző álláspontokat. Nem megkérdőjelezve közös elköteleződésünket, de nem is visszautasítva bármiféle bírálatot. Különösen nem személyes sértettséggel, narcisztikus pökhendiséggel reagálva akkor, amikor nem a személyünket, általános tevékenységünket, hanem egy-egy konkrét ügyben tanúsított magatartásunkat kifogásolják.
Merjünk bátran, karakánul, következetesen kiállni és dolgozni a céljainkért, (kulturális) ügyeinkért. Gesztusokat lehet és érdemes tenni az ellenfél felé, de önfeladó engedményeket nem, s pláne nem kötelességünk megfelelni nekik, saját forrásainkból helyzetbe hozni őket. Amikor Vásárhelyi Mária és körei vagy a „SzomorúHetiHetes” (Szabadfogás) stb. védenek meg valakit, akkor egészen biztosak lehetünk benne, hogy az illető adott kérdésben rossz úton jár, és jogosak a vele szembeni bírálatok.
A konstruktív kritika nem egy fából vaskarika; igenis létezik. De az sem simogató, kedveskedő, cukimuki. El kell tudni viselni. Persze lehet rá vehemensen reagálni, ezzel sincs baj, de nem szabad az adott ügyet szem elől tévesztve pusztán személyes sértésnek venni, ha kritizálnak. Az önkritika, az önreflexió nemcsak nemes, de nagyon hasznos dolog is. A baloldal erre hosszú idő óta képtelen, ezért (is) nyerjük sorra a választásokat.
Maradjunk továbbra is fölényben, nem csupán azért, mert jobban értjük a világot és határozottabbak, reálisabbak a céljaink, hanem azáltal is, hogy képesek vagyunk az önreflexióra, s ha kell, az önkorrekcióra.
