A szállásunk a Magyar Házban volt, amely gyalog nincs messze a Delírium nevű kultikus kocsmától. Naná, hogy ott kötöttünk ki estére, állítólag a világ összes valamirevaló söréből lehet ott kapni. Éjszaka a szállásunk felé, khm, sétálva, sikerült eltévednünk és elkeverednünk Európa fővárosában egy olyan negyedbe, ahol rajtunk kívül nemhogy fehér, de európai ember nem járt abban az órában. Akkor még nem migránsozott senki, ezért nem tudtuk megfogalmazni magunknak, hogy mi a fura, de nagyon – nem találok jobb szót rá – idegen volt.
Ez az élmény motoszkált bennem 2015-ben, amikor kitört a migránsválság. Hogy mi valami hasonlót már átéltünk. Meg is írtam publicisztikában a sejtésemet, s majd leharapták a fejem. Az akkori szösszenetnek a lényege az volt, hogy az erdélyi magyarság pontosan tudja, mi fog következni. A „hagymakupolás honfoglalás” hasonlóképpen zajlott le. Az erdélyi – egykor magyar – városokban legalább annyira idegen (volt) számunkra, hogy tömbházak között egy zsebkendőnyi területen seperc alatt felhúzott ortodox templomból vasárnaponként hangszórókon kierősítve beköltözik otthonainkba a román nyelvű szertartás, mint amennyire idegen lehet a müezzin hangja az – egykor keresztény – európai városokban. A rossz hír az, hogy bele lehet törődni. Az ember becsukja az ablakot, fülhallgatót tesz, vagy elmegy otthonról arra az időre. A még rosszabb hír, hogy jobban hallod az „idegen” szertartást akkor, amikor nem hallod. Még évek múltán, több száz kilométerre onnan, anyanyelvi környezetben is visszhangzik.
Az akkori vitapartnereimnek/anyázóimnak volt viszont egy megfontolásra érdemes ellenérvük: ott sántít az analógia, mondták, hogy a román ortodoxok is keresztények. Velük legalább vannak közös premisszáink. És ebben igazuk volt, pontosabban igazuk lett mára.
Egyvalamiben tévedtünk mindannyian. Ez nem csak vallási kérdés. Menjünk el bármelyik – egykor magyar – erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy kárpátaljai városba, amelyet a jelenlegi többségi nemzet belakott. Sétáljunk egyet a történelmi központokban. Az épületeket nézve otthon érezhetnénk magunkat bárhol a Kárpát-medencében. Ám hallgassunk bele az ott lakók beszélgetéseibe. És ha nem tudunk szerbül, szlovákul, románul, ukránul, akkor megint elfog az idegenség érzése. Valaki mások lakják egykori otthonainkat. Ha beszéljük a nyelvüket, még rosszabb. Mert értjük, hogy ők viszont már otthon érzik magukat.
Ez történik most tőlünk nyugatabbra. Ez nem multikulti. Hanem új honfoglalás. És Európa vesztésre áll.
