Nézni nemigen volt mit benne. Halvány kisgyermekkori emlékek derengenek arról, hogy Romániában az átkosban is volt magyar adás, ám amire odaeszméltem, már beszüntették. Hétvégén viszont kiürültek a játszóterek, amikor elkezdődött a gyermekadás és Stan és Pan nevettetett – ahhoz nem kellett tudni románul, ugye. De inkább porfogóként szolgált a készülék. Volt, hogy legyen, de inkább olvastunk. Egyrészt mert sokkal izgalmasabb könyveink voltak, mint amilyen televíziós tartalmakat közvetítettek, másrészt könyvet gyertyafénynél is lehet olvasni, és hát elég sokszor boldogították a népet áramszünettel.
Az első igazán mélyreható tévés élményem a nyolcvanas évek vége felé ért, amikor a Szentegyházi Gyermek-filharmónia a határ mentén turnézott. Szatmárnémeti, Nagykároly és talán Nagyvárad – közös volt bennük, hogy nézhették a királyi tévét. Nem is annyira az szögezett 150 székely gyermeket a képernyők elé, hogy magyarul szólt a készülék, hanem az, hogy egész napos az adásfolyam.
Majd következett a kollektív tévéélmény: 1989. december 22-től élőben közvetítették a forradalmat, vagy legalábbis mi ezt hittük. Nem csupán Románia, de egész Közép-Európa megtanulhatta volna akkor, hogy a televízió nem közvetíti, hanem létrehozza a valóságot, jóval több mint manipuláció. Nem tanultuk meg. A romániai háztartások zömében zajfüggönyként a kereskedelmi hírcsatornák mennek egész álló nap. Eszik a család, a háttérben egymás szavába vágnak a véleményvezérek, politikusok. Mondjuk a román tévések, khm, érdemeként írhatjuk föl, hogy legalább nem bújnak a „függetlenobjektív” álcája mögé; a román kereskedelmi hírcsatornák azon versenyeznek, hogy ki a románabb. És valahol, a román érdekeket tekintve, helyesen járnak el: ha már ők alakítják a valóságot, akkor sokkal otthonosabb, ha nemzeti szempontok alapján teszik, mint az, hogy függetlenséget és objektivitást hazudva szolgálják a gazdi érdekeit.
A forradalom után sokáig kimaradt az életemből a televízió: sem a székelyudvarhelyi, sem a kolozsvári kollégiumi szobáinkban nem volt készülék, inkább élőben néztük az életet, már amit annak hittünk füstös kocsmaasztalok mellett, alatt. Az ezredforduló környékén munkába álltam, dolgos férjként bóbiskoltam a fotelemben a híradók alatt, mert minden esti híradót megnéztem akkoriban, csak tudnám, miért.
Ma már ismét azért van tévénk, hogy legyen. Több száz csatorna közül választhatnék, ha akarnék, fizetek érte, bár sok értelmét nem látom. Hónapok óta nincs rendes szolgáltatásunk, bekapcsolás után pár másodperccel lefagy az adás, csatornaváltáskor megmoccan a kép, majd kimerevedik. Szoftveres probléma – állította a szolgáltató, amikor hónapokkal ezelőtt felhívtam őket, hogy legalább addig menjen egy csatorna, amíg elkapcsolok –, központi frissítéssel megoldódik. Nem oldódott meg, viszont már nem hívtam vissza őket. Az online filmtékák működnek, és annyi pont elég, amikor nagy ritkán tévében akarunk filmet nézni.
Semmi bajom nincs a televízióval mint médiummal. Valószínűsítem, hogy egy többnapos áramszünet lángba borítaná a világot, nemigen tudnánk egymással mit kezdeni, ha nem lenne tévé és internet. Ha erre van tömegigény, hát legyen.
Csak én nem nézem. Nem lettem jobb ember tőle, de nagyon élvezem a ki-kap-cso-lógomb fölötti hatalmamat.
