Hogy mennyire tehetséges zenész, és/vagy a karrierjét a pártállamhoz kiválóan illeszkedő családi hátterének köszönhette-e, valamint a viszonylag nehezen lefogható G-dúr helyett a magyar gitárosok körében miért ismert az ún. Bródy-G-dúr, ezt bízzuk a hozzáértőkre. Valószínűleg különösebb zenei jártasság nélkül is megállapítható azonban: az Akit a hazája nem szeretett dalocska elég tré. Búvalb**zott, monoton vernyákolás, szövegében persze mindenféle célzásokkal, áthallásokkal. Jól körülhatárolható célközönségnek: mindazoknak, akik szerint Magyarország egy mucsai posvány (copyright by SZDSZ), és akik számára Bródy még mindig egy ikon. A két csoport között persze feltűnően erős az átfedés.
Egyszer Schmidt Mária mondta egy interjúban Ungváry Krisztiánról, hogy „régóta komoly tehertétele közéletünknek”. Fábry Sándor pedig a Kádár-rendszert hasonlította egy medvebőrhöz, amely itt fekszik előttünk, és amelyben „a Buster Keaton mindig megbotlik”. Mindkét megfogalmazás kiválóan illik „hősünkre” is. Bródy János (és Koppány is, de erről később) egy múlni nem akaró tehertétel, egy medvebőr: nyomasztó dalaiba rendre belebotlunk, nem tudjuk megúszni.
Szörényi Leventével ellentétben, aki ritkán, de mindig jókor, jó helyen, elegánsan szólal meg, méltóságteljesen viselve a „megőszült rocksztár” szerepét, Bródy János ha kell, ha nem, beszél hozzánk. Az örök lázadó, örök „Tini” Művész Úr forradalmi hevületében hetven fölött is köldökig kigombolt ingben látható az új dal videóklipjében. (Bár ezzel még mindig a fasorba’ sincs a horvátországi nászútjáról hellerágnesestől bejelentkező, félmeztelen Demszky Gáborhoz képest.)
Ne legyünk igazságtalanok: egykor valóban alkotott minőséget, maradandót is. Bizonyára kellett hozzá a Szörényi–Bródy-kémia, de az István, a király valóban nagy mű. Szinte az egyetlen komolyabb olyan „tulajdonunk”, amely széles tömegekhez szólva sikeresen és mégsem gagyin el tud juttatni építő, kereszténység- és magyarságtudatot erősítő üzeneteket, minden tökéletlenségével, „bródyságával” együtt. Viszont itt is van egy „medvebőr”: folyamatosan velünk van a gondolat, hogy valójában Koppány az igazi pozitív figura, ő a „jó arc”, csak épp tragikus hős, mint Akhilleusz. Hát egy nagy lóf**zt, már elnézést.
Nem vitás, Koppány megtestesít valami ősit, valami elementárisat, ami ott van bennünk, magyarokban, és amit a rákosista „utolsó csatlós” propaganda, majd a Kádár-rendszer szisztematikusan hagyomány- és értékromboló, SZOT-üdülős gulyáskommunizmusa jó mélyre elnyomott, sőt kiirtani igyekezett. Koppány a magyar őserőt, a mélyről jövő, jó értelemben vett macsóságot képviseli. De Istvánnal szemben NEM ő a pozitív hős. Egy romantikus fantaszta, szemben azzal a reálpolitikussal, aki felismerte a valóságot, és tette, amit a kor, a körülmények megköveteltek.
Istvánnal szemben Koppányt éltetni olyan, mintha DoktorMiniszterElnökÚr (Ambrózy Áron frappáns, libsitriggerelő szótalálmánya Orbán Viktorra) helyett (a régi) Vona Gábort vagy Gaudi-Nagy Tamást éltetnénk. Aki német autógyárak idehozatala helyett kiválóan tud EU-zászlót égetni.
A reálpolitika a magyarság érdekeinek a hatékony képviseletéről szól, alkalmazkodva a környezethez, a nálunknál nagyobb erőkhöz és hatalmakhoz. Nem feltétel nélkül kiszolgálva őket, hanem ügyesen tágítva mozgásterünket. Ugyanakkor nem is kerget olyan illúziókat, hogy majd mi teljesen egyedül, a körülményekkel mit sem törődve belepisilünk a szélbe, és akkor majd jó lesz… Lehet és kell bátornak lenni, de a meglévő pályán kell játszani, a létező sakkfigurákkal. István valóban reálpolitikus volt. Ismerjük el és értékeljük mindazt, ami Koppányban jó volt, azt a „magyar virtust”, amelyet nem szabad(na) kiveszni hagyni, de adjunk hálát az égnek, hogy István győzött. Ezért lehetünk most itt.
Csak Bródyba ne kéne újra és újra belebotlani…
